El kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni abból a képből, ahol a Megváltót korbácsolják. Tegnap Gion Nándor (vajdasági) magyar író tanácsa jutott eszembe. Nem véletlenül.
Éppen délbánáti riportomon dolgoztam. Egy Szerbiai faluban, Écskán találkoztam magyarokkal, szerbekkel, bolgár paltyánokkal, románokkal, köztük a román pappal, akinek kérdéseimre adott válaszai szinte egybevágtak az erdélyi magyar lelkészek hasonló, a kisebbségi közösségek létére, kilátásaira és kilátástalanságaira, reménységeire vonatkozó kérdéseimre adott feleleteivel. (Például arra a felvetésemre, hogy ő a szerbiai román resicabányai szeminaristaként nem érzett-e kísértést, hogy Romániában maradjon, röviden ennyit mondott „Nem soha, mert első nap leszerbeztek!”)
Ott futottunk össze a helytörténész Gazdag Ervinnel, akivel elcsevegtünk Petrovics Sándor választott anyanyelvén: magyarul. Amiben csak az a rendkívüli, hogy Ervin szlovén. Noha lehetett volna magyar vagy osztrák, mondja, minden csak azon múlott, hogy kilencszázhúszban éppen ott és nem pár száz méterrel odébb húzták meg a határt, így aztán, fűzi hozzá, kénytelen utolsó monarchiabeliként élni, mert ő átérzi létének felelősségét.
Écskán ismerkedtem meg a bukaresti zsidó színház művésznőjével, Geni Brendával, akinek a nagypapája volt a falu görögkeleti templomának építője, ortodox papja. Éppen hazalátogatott.
Amint írás közben felidéztem a multikulturálisból csakhamar interkulturálissá nemesedett esténket, hirtelen azon kaptam magam, hogy Gion Nándor megállapításának inverzére jutottam: el kell menni oda, ahol a jó dolgok történnek.
Bevallom, hogy ebben az egyre inkább elidegenedő és elidegenítő világban mind gyakrabban kapom magam azon, hogy hajlamos vagyok a jó lehetőségének a túlértékelésére. Úgy vélem, a gonosz ellen ez az egyetlen fegyverünk: nagyobb fontosságot tulajdonítani a jónak, a rosszat meg, hogy ne terebélyesedjen gonosszá, ignorálni.
S mintha csak igazolna annak az izgalmas és érzelmes, ám értelmes beszélgetésnek az összhangzattan követelményeinek is eleget tevő kakofóniája. Én és a háromszéki Csaba románra, Geni és Léphaft Pali szerbre, Ervin pedig magyarra fordítja az egyre növekvő hallgatóságnak, társaságnak, közösségnek a gasztronómiáról, a borokról, a színházról, a közös történelemről, a zenéről és a közös hitünkről röpködő vallomásainkat, véleményünket.
Eldilemmázgatok. Például az újságíró felelősségén. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy leírjam: az újságírónak néha az a felelőssége, hogy elhallgasson dolgokat. Ne avassa fontossá. Ne tegye ismertté az elkövetőit. Ne etesse a provokátorokat. Értelmetlen cselekedetüknek ugyanis kezdetben egyetlen célja van: kitűnni, sajtónyilvánosságot kapni, a társadalom figyelmétől nagyra nőni, felfuvalkodni. Ez még akár politikai hatalmat is hozhat. Harcolni a szélsőségesek ellen nem hasonlóan szélsőséges ellentüntetéssel lehet, itt nem működik a tűz oltja a tüzet elve. Amikor összeérnek, erősítik egymást. Egymást hihetetlenül gyorsan táplálják. Ezért a legmegfelelőbb ítélet ellenük a semmibevétel.
Amikor évekkel a szeptember 11-i merénylet után a New York-i 9/11 múzeumot meglátogattam, furcsálltam, hogy az öngyilkos merénylőkre semmi de semmi – se egy fénykép, se egy írott félsor – nem emlékeztet. És a terroristák?! – kérdeztem az egyik kiállítási terem őrétől. „Terroristák? Róluk szó se essék! Figyelmünkre csak a mentők és az építők méltóak, a rombolók nem!” – mondta a fiatalember.
Igaza volt!