Brassó megyében is kiértékelték a próbaérettségit, amit a koronavírus járvány miatt csak most írtak meg a végzős diákok. Akárcsak országos szinten, elmondható, hogy van ami hibádzik és az eredmények is elkeserítőek. A tizenkettedikesek valamivel több mint negyede ért el átmenő jegyet.
Az, hogy bajok vannak a kréta körül, nem mai felismerés. Jószerint a rendszerváltás óta próbálják kezelni az illetékesek a panaszokat, ám ez többnyire tüneti kezelésben merül ki, amely tovább rontja a hazai oktatás helyzetét, a gondok krónikussá válnak. A bürokratikus intézkedések, a minisztérium és a tanfelügyelőségek által kötelezővé tett aktagyártás megöli azokat a tanári kezdeményezéseket, amelyek a gyerekek veleszületett kreativitására, fejleszthető tudásszomjára építene, s amely a munkaerő-piaci elvárásokra adna hasznosítható választ. Az érettségin pedig olyan ismereteket várnak el a diákoktól, amelyek a múlt század hatvanas éveiben segítették volna a fiatalokat az életpálya építésben. Most azonban egyáltalán nem. A vizsgáztatási módszer dicstelen megkoronázása annak a kelet-európai oktatási gyakorlatnak, amelynek lényege, hogy a tanár feladata nem a diák készségeinek felfedezése, fejlesztése, hanem az, hogy faggatás és sokszor nehezen értelmezhető kérdések segítségével felfedje: mi az, amit a nebuló mégsem tud. Ám távol áll tőlem, hogy a pedagógusokat hibáztassam, őket belekényszerítik ebbe a szerepbe.
Az idei próbaérettségi vizsgán ismét a romániai oktatási rendszer bukott meg. Bizton állíthatom, nem utoljára. A tanárok továbbra is kénytelenek lesznek aszerint a program szerint dolgozni, amelyet legyúrnak a torkukon a minisztérium, a tanfelügyelőség bürokratái, azokból a könyvekből tanítani, amelyek száraz, lelketlen kivonatai az ismereteknek, a tudománynak, amelyekben csupán felemás, zavaros mondatok, nyelvérzéket rontó kivonatos nyelv, mű- és idegen szavak végtelen sora. És ezen csak egyvalaki segíthet: a bátor tanító, a tanár, aki sutba dob minden abszurd előírást, lemond a tankönyvek tudományoskodó bikkfanyelvéről, megkönyörül a növendékein, s lelket önt a sivárnak szánt, eleve élvezhetetlennek gyártott tartalomba. Ennek eredményeként aztán a gyermek tudománya nem üres, lelketlen ismeret lesz, hanem olyan tudás, amely megelevenít.
Számunkra, brassói, erdélyi magyarok számára az is lehangoló, hogy a magyar diákok eredménye elmarad az országos átlagtól. Bizonyára a legjobb eredményt elérő megyék közé kerülnének a magyar többségű megyék, ha csak az anyanyelven letett vizsgák eredményeivel számolnánk. A román anyanyelvűek számára kidolgozott irodalom tanításának programja azonban a kisebbségiek számára teljesen alkalmatlan a nyelvtanulásra. Az illetékesek pató páli hozzáállása sok magyar fiatal érettségi diplomájába kerül.
Miben reménykedhetünk?
Az idei próbaérettségi eredmények boncolása megerősíthet, hogy csak azokra a pedagógusokra számíthatunk, akik nem idegölő munkaként, hanem lélekemelő hivatásként tekintenek a tanításra. A munkájukat hivatássá nemesítő pedagógusok feladata egyáltalán nem könnyű, hiszen mozgási szabadságukat a kötelező állami tanterv, az aktagyártási kötelezettség is megköti, amit végre kell hajtaniuk. A szülőknek, a közösségeknek támogatnunk kell ezért őket, akik már belátták, hogy az iskola öncélú, lassan már erkölcstelen és tarthatatlan intézménnyé lesz, mivel az élettől elvonatkoztatottá válik, mivel a gyermeknek csak ismerteket nyújt, csak az értelmet fejleszti, a lelki képességeket pedig elhanyagolta.