Nagyváradon 2011-ig Állami Színház néven működött együtt a magyar és a román társulat. Évekig tartó munkával, a legkülönbözőbb érvrendszerek latbavetésével sikerült a két intézményt különválasztani. Létrejött a Szigligeti Ede nevét felvevő magyar és a Regina Maria nevet viselő román társulat, és mindkettőhöz csatlakoztatottak különböző jellegű, már létező közművelődési intézményeket.

Előbbinek a keretében folytatta munkáját a magyar nyelvű Liliput bábszínház és elsősorban a Bihar megyei magyar népi hagyományokat éltető táncegyüttes. Az utóbbiban pedig az Arcadia román nyelvű bábszínház, a Ion Vulcan színjátszó társulat és a Crişana hivatásos népi táncegyüttes. Az egy évtizede külön működő két intézmény-ötvözet, akárcsak az önálló Filharmónia pénzügyi hátterét a Bihar megyei tanács biztosította. 

Eközben Nagyvárad akkori polgármestere, a liberális Ilie Bolojan erejének nagy részét arra fordította, hogy leginkább a város saját forrásainak felhasználásával ne hagyja veszni az értékes építészeti örökséget. Ugyanakkor a különböző jellegű pályázatok nyomán jelentős mértékben fejlődött a közúti infrastuktúra, átalakult a tömegközlekedés és a létrehozott ipari parkok csakhamar megteltek különböző, idetelepedett beruházókkal, a városszéleken pedig igen látványos új lakóparkok alakultak ki.

Mindezek eredményeként Várad a nyugati határszéli nagyvárosok között ugyancsak előretört, a lakosság növekvő pénzügyi forrásai nyomán megugrott a kereskedelem, megélénkült a turizmus, a városközpontot igen nagy mértékben átalakították. Úgyszintén az eddig elhanyagolt nagyváradi várat is restaurálták és jórészt ingyenesen a városi civil szervezetek rendelkezésére bocsátották.

Ez jelentette azt a hátteret, amellyel a mérnök-polgármester nekilendült a tavalyi megyei tanácsi és megyei tanácselnöki választásoknak és minden további nélkül meg is nyerte. Sőt mi több, úgy gondolta, hogy a megye élén is képes érvényesíteni azokat a költséghatékonysági gazdasági szempontokat és stratégiai elképzeléseket, amelyek mindeddig elismerést jelentettek számára.

Ám itt került az első homokszem az addig jól működő gépezetbe: a nagyváradi Familia és Várad folyóiratok jogi személyiségének megszüntetését, illetve a Bihar megyei könyvtárral való összevonásukat élénk tiltakozás övezte, a mostani elképzelései elleni tiltakozás azonban már országos méretűvé duzzadt.

Azt szeretné ugyanis, hogy az elöljáróban említett valamennyi román és magyar intézmény, a filharmóniával együtt egy közös kalapba kerüljön, így megszüntethetők az ügyviteli párhuzamosságok és jobban kihasználható az emberi erőforrás-, illetve a műszaki háttér.

De ami még nagyobb izgalmakat okozott, az a szerződések tervezett átalakítása: a színészek, művészek és más munkatársak korlátlan időtartamú szerződéseit szeretné meghatározott idejűvé, úgynevezett projekt központúvá átalakítani, amely magyarán azt jelenti, hogy nem csupán a társulatok hosszabb távú műsorpolitikája válik lehetetlenné, hanem az egy-egy előadásban éppen nem szereplő színészeket, más munkatársakat a létbizonytalanság fenyegeti.

Az úgymond nagyváradi kultúrreform, országos szinten, nem az első kisérlet. Hasonló próbálkozások már több helyen végbementek, különösen ott, ahol a városok vagy a megyék alapítottak illetve átvettek színházakat, és menetközben kiderült, hogy költségvetésükből nem futja az országos törvény által megemelt havi színészfizetésekre.

Csakhogy kizárólag a gazdasági mutatókra való hivatkozás a kultúrában olyan mint egy elefánt látogatása a porcelánboltban. Ezért jól figyeljünk oda, hogy mi történik Nagyváradon…