A karantén idején) a Netflixen még egyszer megnéztem, aztán újra el is olvastam Lev Tolsztoj Anna Karenináját. Majd a Kreutzer-szonátát is. Ami leginkább homlokon ütött, az egy – Anna és koncertszomszédja közt  elhangzott – replika volt. A törvény és a szabály értelmezéséről. Anna azt panaszolta fel az épp mellette ülő hölgynek, hogy a törvény megsértése egy idő után már bocsánatos bűnnek számíthat, de a szabály (azaz a szokás) megsértése örökérvényűen megbocsáthatatlan.

A kor szabályainak megfelelően ugyanis a szinte gyereklány Annát családja (még csak nem is kényszeríti) egyszerűen hozzáadja (hiszen apelláta nincs) egy nála jóval idősebb, korrekt, de a kötelességteljesítés élvezetén túlmenően tökéletesen érzéketlen magasrangú férfiúhoz, aki –hivatali kötelességből – nemz is neki egy fiúgyereket. Ezzel nagyjából ki is merül a házaséletük. Anna a továbbiakban a kisfiúnak él.

A következmények mindenki számára ismertek. Anna, bár minden erejéből ellenszegül a kísértésnek, mégiscsak beleszeret a társaság kedvencébe, az ifjú Vronszkij hercegbe, akit a család – egy korban is hozzáillő hercegnővel szeretne összeboronálni. Vronszkijnak szintén vannak erkölcsi gátlásai, de a szerelem mindent elsöpör. Mindketten túllépnek a szabályokon. Aztán jön a nyíltan vállalt szenvedély, az együttélés, és végül az új kisgyerek, a kislány, akit – a válást bosszúszomjasan – elutasító férj irgalmatlanul sajátjának nyilváníttat. Anna magára marad, sorsa a kitaszítottság, majd a reménytelen magány, hiszen az első fellángolások után Vronszkij talán mégis engedne a családi és társasági erőszaknak.

Annát (a mégiscsak megbocsátható férfibűn, a lehetséges hűtlenség) végső elkeseredésbe taszítja. A szerelmét – immár a hivatalos – frigy felé röpítő vonat elé veti magát.

Tolsztoj, bár bizonyos értelemben a kinyilvánított szerzői szándék ellenére maga is „beleszeret” Annába, a Kreutzer-szonátában arra a következtetésre jut, hogy a szerelem gyönyörű ugyan, de mégiscsak állatias dolog, mely megfertőzi a társadalmi viszonyokat. A megszeghető törvény helyett végülis a megszeghetetlen szokás mellett teszi le a garast. Tisztátalan lelkiismerettel ugyan, de félreérthetetlenül.

A kényszerházasságot a polgári forradalom, sőt az azt megelőző reneszánsz is már jóval a tolsztoji dilemmák előtt a felek közt kibontakozó szenvedély, a szerelem mögé utasítja. A kényszerű hűséget az önként vállalt holtig tartó szerelem helyettesti. Azaz a hűség szentsége megmarad. Az – legalábbis elvben – továbbra is kötelezettség, de immár nem (de legalábbis nem csupán) a házastársakra, hanem (főként) a szerelmespárokra vonatkozik. A társadalmi kötelezettséget nem a szokás, hanem az erkölcsi törvény hivatott helyettesíteni.  A polgári család szentsége a törvény és a szokás egységén alapul. De legalábbis szeretne…

Csakhogy  polgári erkölcs nem csak a kényszerházasság bilincseit oldja föl, de magát a polgári házasságot is a holtig tartó hűség kötelezettsége alól. Nyilvánvaló, hogy ha a szerelem nélküli kényszerházasság – szerelem nélkül rabság –,  polgári házasság is csak addig lehet szabad, ameddig maga a szerelem kitart.

A holtig tartó szerelem tehát – legalábbis társadalmi összesítésben továbbra is – illúziónak bizonyul. A törvény az összeférhetetlenség esetében már a válást is legalizálja. Főként a szerelem és a szex radikális szétválása nyomán. A mai norma az ún. patchwork family (szabad fordításban „foltozott család”), mely ekként egyféle átmeneti alakzattá, szexuális táncparketté alakul át, melyben a párok szabadon cserélgetik egymást.  Ebben a szabad mulatozásban a gyerek fölösleges teher, a párcsere súlyos akadálya. Ezért aztán a felek többsége le is mond róla. Nyugat-európai statisztikák szerint a nők többsége immár gyermektelen, vagy azért, mert tudatosan az egyedüllétet (lásd szingli!) választja, vagy azért, mert (ami biztos az biztos) a házasságon belül sem vállal gyereket (azaz „fölösleges terheket”).   

Így aztán a szokás és a törvény fogalma radikálisan átalakul. A szokás megtagadja önmagát. A törvény pedig pusztán a széthulló és átrendeződő házasságok látszólagos rendjének fennmaradását szavatolja. Főként materiális vonatkozásokban. Az erkölcstelenség fogalma radikálisan átértelmeződik. A hűség minden értelmét elveszíti…

A családnak pedig fokozatosan annyi. Ma már legfeljebb a melegek ragaszkodnak hozzá. Igaz, egy meleg pár válása még annyira sem számít erkölcsi vétségnek, mint egy heteroszexuálisé. S erkölcstelennek is legfeljebb az tekinthető, akinek van mersze a gender-elméletet megkérdőjelezni.

A törvény és a szokás szemforgató egysége azonban –  ha csak a visszájáról is – itt-ott még fennmarad. Lengyelország  nem tekinthető jogállamnak, mert immár a szerelmi házasság valláserkölcsét törvényerőre emelve – tiltja az abortuszt. Franciaország azonban továbbra is jogállamnak tekinthető, még akkor is, ha a francia gimnáziumok nagy részében a tanár ma már nemigen mer belevágni az evolúció-elmélet, a nemek közti egyenlőség vagy a holocaust témaköreinek fejtegetésébe. A kísérlet a szó szoros értelmében a fejébe kerülhet.

A törvény a közjogi bűntettekkel szemben is tehetetlen. Az újabb keletű szokás visszaszoríthatatlannak látszik. Itt már nincs is szűkség abortusz törvényre, Allah parancsolata, azaz a muszlim szokásrend is megteszi. Hogy mi lesz ekként Franciaországból, már aligha lehet kétséges. Vannak települések, ahonnan nem csak a zsidók vagy a mérsékeltebb muszlimok, de még maguk a franciák is menekülnek…

Napóleon (aki mellesleg maga sem volt született francia) forgolódhat a sírjában. Ahogyan, ha merőben más okokból is  a – vallási dogmák tekintetében – a muszlimoknál nem kevésbé igazhitű, de kétségtelenül zseniális Lev Tolsztoj is.