A közeli, sőt egy-egy távoli ismerősöm is tudja rólam, hogy gyerekkorom óta rajongok a sportért, másodikos voltam, amikor édesanyám beíratott egy tornakörre, ahol egyebek között megtanultam cigánykerekezni, szaltózni, 5–8. osztályban kézilabdáztam, atlétikára jártam, huszonévesen pedig versenytáncos lettem.
Újságírói pályafutásomat sportszerkesztőként kezdtem 2006-ban, és jelenleg is sporttal foglalkozom az egyik hetilapnál. Ez egyrészt azt jelenti, hogy eléggé napirenden vagyok a sportos történésekkel, bár az idei évben volt néhány hónap, amikor alig sikerült megtölteni a rendelkezésemre álló egy-két oldalt.
Ma a futball nyelvezetéről fogok beszélni, elsősorban azért, mert tegnap volt a magyar labdarúgás napja, annak emlékére, hogy az Aranycsapat 1953. november 25-én a londoni Wembley Stadionban 6-3-ra győzte le a hazai pályán akkor már kilencven éve veretlen angol válogatottat. A sporttörténelmi siker napját a Magyar Labdarúgó-szövetség 1993-ban nemzeti emléknappá nyilvánította.
A magyar futballnyelvvel kapcsolatos első szárnypróbálgatásokat hűen tükrözik Mező Ferenc, Magyarország egyetlen szellemi olimpiai bajnokának szavai, amelyek a korábbi írásait, rádióbeszédeit tömörítő, 1947-ben megjelent kötetében olvashatók: „Eleinte a beck [sic!], half, corner, freekick, goalkeeper járja, de aztán elindul itt is a magyarítás és sorra megszületik a hátvéd, a fedezet, a sarokrúgás, szabadrúgás, a kapus, majd utána egész sor szebbnél szebb, jobbnál jobb kifejezés, de jócskán megmaradnak a játék angol műszavai is.” Például a gól. Mező Ferenc egyébként 1928-ban nyert szellemi olimpiát: az Olimpiai játékok története című munkáját az epikai kategóriában díjazták.
Kezdetben a rugdósdi, láblabda kifejezésekkel is próbálkoztak a szakemberek, amikor a sportág megnevezése került szóba, „ám végül a labdarúgás és a hangalakjában magyarosított futball bizonyult maradandónak” – olvasható az Anyanyelvápolók Szövetségének egyik cikkében. Bár többen is próbálkoztak vele, nem sikerült kiszorítani az angol eredetű futball szót, sőt addig becézték, hogy végül a foci kifejezés is megszületett.
Sokáig angol szakszavakat, a többi között ofszájdot, kornert, taccsot, halfot és driblit használtak a mérkőzéseken a les, szöglet, bedobás, középpályás és csel helyett, de manapság főként a magyar megfelelők fordulnak elő. A sportnyelvújítás amúgy napjainkban is tart: 2010-ben például a dél-afrikai labdarúgó-világbajnokság jellegzetes hangszerének neve, a vuvuzela volt a sztár, amelyet végül darázskürtnek kereszteltek az afroduda és az idegfúvó rovására.
A magyar labdarúgásra amúgy mostanában nem lehet panasz, ugyanis a Ferencváros bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, a magyar válogatott kivívta a jövő évi Európa-bajnokságon való részvételi jogot, sőt a Nemzetek Ligája legjobbjai közé is beverekedte magát. Természetesen még rengeteget lehetne beszélni a labdarúgás nyelvezetéről, illetve a sikeres nemzetközi szereplés háttértörténeteiről, azonban idő híján kénytelen vagyok elköszönni Önöktől.