Nagymamám korán megözvegyült. Négy gyermekéből még egy – ahogy mondani szokták – rendezetlenül maradt. Azaz még kiskorú volt, hátra volt még az iskola befejezése, a nagybetűs életben való elindulás, a nősülés, a saját lakás megszerzése. A nagyobbaknak már saját családjuk volt, s a legkisebb fiú „elrendezéséből” derekasan kivette a részét a legnagyobb fiú. Nagymamám utána soha nem vetette le a gyászruhát, haláláig, mintegy harminc esztendőn át gyászolta férjét. Természetesen gyakran járt a temetőbe, ápolta a sírt. Kisgyermekként én is gyakran elkísértem a temetőig vezető hosszú úton, s míg ő gondozta a hantot, én a temető csendjén, nyugalmán csodálkoztam. Később elmentek dédszüleim is – nagymamám édesanyja és nevelőapja – így örökké gyászoló nagymamámnak több oka volt temetőt látogatni, több sírt kellett gondozzon.

Nagymamámtól messze laktunk kiskoromban. Legtöbbször nem adódott alkalom arra, hogy szüleim – főként az édesapját gyászoló édesanyám – halottak napján felkeresse nagymamámat, hogy együtt menjenek világítani. Ehelyett megvolt a maga saját világítási szertartása: házunk sarka mögött egy levitézlett ruhafőző fazékban gyűjtöttük a csempekályhából a hamut, ebbe szúrta bele édesanyám a szomorú november elseji estéken a gyertyákat, s csendben üldögélt mellettük, míg az utolsó láng is ki nem hunyt.

Ahogy az ember egyre idősebb lesz, sokasodnak halottjai. Ez alól jómagam sem vagyok kivétel, szüleim is öröklétre szenderültek, a szülők testvéreinek nemzedéke is nagyon megritkult, legközelebbi rokonaink lassan csak az unokatestvéreink lesznek – szűk családunk tagjait leszámítva. S ahogy édesanyám is távol került szüleitől, jómagam is messze kerültem szüleim házától. Annyiban változtak a lehetőségek, hogy mi már felkerekedhetünk halottak napjának előestéjén világítani.

Van, aki megszokásból tesz így, más a társadalmi elvárásnak, a szokásoknak enged, mikor világítani megy. De gondolom, sokunk számára nem a külső elvárások képezik a mozgató erőt, hanem a belső kényszer. Az, hogy úgy érezzük, nekünk ott a helyünk ezen a napon eltávozott szeretteink sírhantjánál. A gyertyák fényénél elmondott fohász, a közeli rokonokkal felidézett kedves történetek, no meg a közösen elköltött – a hajdani közös családi étkezéseket megidéző – vacsora együttesen teszik ünneppé azt a napot.

Két kedves néprajzkutató ismerősöm foglalkozik a halottas szokások kutatásával. Mindkettőnek én szerkesztettem a témával foglalkozó kötetét, és nagyon sokat tanultam belőlük halottas szokásaink, így a november elseji világítás kapcsán is. Ezekből a könyvekből tudom, hogy mi késztette nagymamámat arra, hogy míg bírta magát, elgyalogoljon a falutól messze fekvő temetőbe, mi sarkallta édesanyámat arra, hogy a ház mögötti hamuban gyertyát gyújtson halottai emlékére, és mi késztet engem is arra, hogy felkerekedjek ezen az ünnepen: a halottak napja az ünnep magasztos és bensőséges érzést adja, az elcsendesedés a lelki meditáció befelé fordulását nyújtja. S mint minden ünnep, ez is a távolban élő családtagokkal való találkozás lehetőségét biztosítja, erősítve a családi kötődéseket. Így a nagyszülők, szülők holtukban is összegyűjtik, összetartják a családot.

Tehát mélyen gyökerező szokást követünk, mikor november elsején kimegyünk a temetőbe világítani, halottaink lelki üdvéért imádkozni. Este a temetőink szépsége semmihez sem hasonlítható a fehér gyertyák, a színes mécsesek fénybe vonják a máskor sötét, csendes, nyugodt helyet. Világítani, ugye a sötétben szoktunk, hogy megtaláljuk az utat, hogy elkerüljük az akadályokat, hogy legyőzzük a sötétséget. Nem véletlen tehát, hogy a világosságot adó gyertya jelképpé vált: Krisztust jelképezi, ugyanis viasza a Megváltó emberi természetére, fénye istenségére emlékeztet. Mivel a gyertya önmagát fölemésztve világít, jelképe az önzetlen szolgálatnak, a jócselekedetekkel világító hitnek. Egyszerre szimbóluma a halandóságnak és az örök életnek, az örök világosságnak.

Ez a fény vezet szüleim sírjához, ez késztette édesanyámat, hogy a hamuban gyertyát gyújtson, s ez a fény vezérelhette temetőjáró útjain korán megözvegyült nagymamámat is…