Nemrég eszembe jutott egy jó néhány éve látott hirdetés, amellyel eladó nőt kerestek az egyik üzletbe, az eladó nő szókapcsolatot pedig különírták.

Nekem azonnal meglódult a fantáziám: elképzeltem, hogy a hirdetés szerzője magára szabadítja a rendőrség emberkereskedelem-ellenes osztályát egyetlen szóköz beszúrása miatt. Mégis mit rontott el a cégvezető? Egybe kellett volna írja az eladónő kifejezést, sőt az ugyancsak egybeírt elárusítónő még jobban hangzott volna az új alkalmazott megnevezésére.

E kissé hosszúra nyúlt bevezető után rátérek az -ó, -ő képzős melléknévi igenévre, amely a Nyelvművelő szótár szerint „vonatkozhat mind alkalmi, mind rendszeres, állandósult cselekvésre, történésre, folyamatra”. Előbbire jó példa a különírt tanuló diák, aki jelenleg épp a leckéjével van elfoglalva. Viszont amikor állandósult cselekvésről, történésről vagy folyamatról van szó, az -ó, -ő képzős melléknévi igenevet egybeírjuk a főnévvel. Itt visszatérnék a bevezetőben is említett, egybeírt eladónő kifejezéshez, amely egy olyan kereskedelmi alkalmazottra utal, aki elad az üzletben, áruházban. Még milyen hasonló szókapcsolatok vannak? Például a fekvőbútor, az állólámpa, a sétálóutca és a dohányzóhely… Ezeket mindig egybeírjuk, különírva ugyanis teljesen más jelentésük lenne.

Az -ó, -ő képzős melléknévi igenevek „nagy számban váltak főnévvé” – az „eladó”-val például önmagában is utalhatnak arra a kereskedelmi alkalmazottra, akinek hivatásszerű foglalkozása az eladás. De többek között a szántó, tanító, lelátó, sportoló, szorító főnevekkel is hasonló a helyzet… az értelmezést önökre bízom.

Most pedig érdemes néhány szót szólni az -ós, -ős képzős melléknevekről, amelyek a Nyelvművelő szótár szerint „a konkrét, alkalmi jelentésű igenevekkel szemben állandó vagy tartós, ismétlődő, szokásos cselekvést, történést, állapotot, illetve ilyenre való hajlamot fejeznek ki. Ott van például a borongós melléknév, amelyet általában az időjárással kapcsolatban emlegetnek, ugyanakkor bicegős járásról, hízelgős természetről, mulatós kedvről vagy végzős tanulóról, hallgatóról, évfolyamról is beszélhetünk. Ugyanakkor a létező, valóságos, igaz jelentésű való igenév mellett a valós melléknév is elterjedt, amely bár rövidebb, mint a valóságos, reális szavaink, a szakemberek szerint „kényelmes, híg tartalmú divatszó”, és árnyalatos jelzők bő választékával helyettesíthető. Így lehet például a „valós igény”-ből létező, kézzelfogható, esetleg teljesíthető igény.