A klímaválság és a vele kapcsolatos viták mai világunk jellegzetes tünetei.
A természettudósok mind nagyobb részének véleménye szerint a legkisebb kétség sem férhet hozzá, hogy a földi világ napjai megszámláltattak. Beléptünk egy ördögi körbe, melyből aligha van kiút. Politikusaink jelentős része s az őket kiszolgáló szakemberek azonban úgy vélik, hogy klímaváltozást nem az emberi tevékenység váltja ki, hanem olyan ciklikus természeti folyamatok, melyek csupán átmenetinek tekinthetők, s melyek a földtörténetben már számtalanszor előfordultak, az élővilág azonban mindig túlélte őket.
Ráadásul a technikai haladás az emberiséget olyan eszközökkel ruházta fel, melyekkel a szóbanforgó folyamatok negatív következményei mérsékelhetők. Nem kell tehát pánikba esnünk. Nem visszafognunk, hanem fokoznunk kell a természeti környezet átalakítását. Saját képünkre és hasonlatosságunkra. Ezeknek a nézeteknek erőteljes gazdasági hátországa van. A kőolaj- és a fölgáz-lobby még a környezetrombolás elleni tiltakozásokat is a maga javára képes fordítani. Az úgynevezett zöldek világszerte növelik befolyásukat, de korántsem arra törekszenek, hogy a mai ember fogyasztási szokásait, egocentrizmusát, a múlt (s ezáltal a jövő) iránti közömbösségét szüntessék meg. Éppen fordítva: ezeket a törekvéseket szándékoznak még inkább bebetonozni.
Pedig számos jel utal arra, hogy a baj valójában annál is nagyobb, mint amekkorának a „katasztrófával riogatók”, a „világvége-hangulat prófétái” megjövendölték. Amint azt Lars Fischer, a német Spektrum című tudományos folyóirat online kiadásának, a spektrum.de-nek a szakírója a legújabb statisztikákra alapozva megállapítja: „Az extrém időjárás 2018-ban a széndioxid kibocsátás újabb rekordját váltotta ki”. A „Statistical Rewiew of World Energy” adatai szerint a primér energiafogyasztás 2018-ban 2,9 százalékkal növekedett, a szándioxid kibocsátás pedig 2 százalékkal. Azaz a megújuló energiaforrások kapacitásának 14 százalékos növekedése (ezek ma már globálisan az energiatermelés 9,3 százalékát képviselik) csupán egyharmadát volt képes kompenzálni az energiaszükséglet növekedésének. Európában a vízierőművek járultak hozzá a gondok mérsékléséhez, Kínában (mely Amerika mellett a legtöbb széndioxidot juttatja a légkörbe) az atomerőművek. De mindez korántsem volt elég. A hiányt továbbra is fosszilis energiaforrásokból (főként földgázból) kellett fedezni. De 2018-ban a szénerőművek energiatermelése is kétszer olyan gyorsan növekedett, mint az előző évtized átlagában, s így világszinten továbbra is az energiatermelés 40 százalékát képviseli.
S mivel világszerte feltűnően sok volt a szélsőségesen hideg, illetve meleg nap, a kilengések rendkívüli módon megterhelték a globális áramellátást. A fűtő- illetve a hűtőrendszerek – főként Észak-Amerikában és Európában – kénytelenek voltak az átlagosnál intenzívebben üzemelni. Ami a gáz- és a szénerőművek áramtermelésének fokozását, implicite az üvegházgázok kibocsátásának növekedését váltotta ki. Az utóbbi azonban tovább fokozta az átlaghőmérséklet növekedését, s ezáltal az időjárási anomáliák gyakoriságát, ami a maga részéről az üvegházgázok kibocsátásának további növekedéséhez vezetett. És így tovább… Azaz jól érzékelhetően máris abban a – valóban ördögi – bűvös körben vagyunk, mellyel a természettudósok évek óta „riogatnak” bennünket.
Pedig ők még mindig „óvatosan” fogalmaznak: „Fennáll a lehetősége, hogy a klímaváltozás és a széndioxid kibocsátás növekedése összefügg egymással. Ez esetben nem zárható ki, hogy a világ az extrém időjárási jelenségek és a növekvő energiaszükséglet által fenntartott ördögi körbe tévedt, mely ellenőrizhetetlenül növekvő széndioxid kibocsátást vonhat maga után.” Ha pusztán véletlenszerű ingadozásokról van szó, azt kell várnunk, hogy az időjárás kilengései a jövőben a normális értékekre esnek vissza. Ha nem… Nos, akkor ki fog derülni, hogy megbocsáthatatlan bűn volt mostanáig késlekedni.
S ekkor már legfeljebb csak azt dönthetjük el: hogyan késleltethetjük a kikerülhetetlen katasztrófa bekövetkeztét. Ez sem lenne példa nélkül való, hiszen nekünk, embereknek számot kell vetnünk azzal, hogy életünk előbb-utóbb véget ér. Ezzel a hírrel már senkit nem lehet riogatni. Hozzászoktunk… Vigasztalhatjuk magunkat a megváltással, a lélek halhatatlanságával. De arról lemondani, hogy nem lesz utókor sem, valóban keserves élmény lenne.
Az ökoszisztéma szétzilálása az ipari forradalommal kezdődött, körülbelül 300 éve, s azóta gyorsuló tempóban folytatódik. A 300 év azonban kozmikus mértékkel mérve jelentéktelen időtartam. Ha az idő felgyorsulása mögött feltételezhető ördögi kör valóban realitás, az is érthetővé válhat, hogy kozmikus környezetünkben miért nem találhattunk értelmes lényeket. Az ipari forradalmakig ugyanis az értelmes lények kozmikus aspektusban kommunikációképtelenek, az ipari forradalmakat azonban – ha minden igaz, s a földi civilizáció tipikus eset – csupán néhány évszázaddal élhetik túl. Úgy tűnik: nem csak a földi ökoszisztéma közöl velünk rossz híreket, a Kozmosz sem kíméletesebb.
Vagy talán az értelmünkkel lehetne valami baj?