November 13-án volt a magyar nyelv napja, ma pedig a magyar szórvány napját ünnepeljük. Két olyan dátum, amikor a megszokottnál jobban figyelünk az anyanyelvünkre, illetve azokra, akik nap mint nap küzdenek a megmaradásért.
A tömbmagyarságban élőknek szinte magától értetődő, hogy magyarul beszélnek a postással, az elárusítóval, sőt az utcán is az anyanyelvükön köszön rájuk az ismerősük. Ezzel szemben a szórványban már annak is örülnek az emberek, ha a közelükben valaki megszólal magyarul, olyankor legszívesebben odamennének az illetőhöz, és beszédbe elegyednének vele. Én legalábbis így éreztem magam, amikor nyolc évvel ezelőtt székelyföldiként Temesvárra költöztem.
Korábban fel sem fogtam, hogy milyen lehet szórványban élni, őszintén bevallva magáról a fogalomról is csak halvány sejtelmem volt. Az elmúlt nyolc évben viszont mintha egy új világ nyílt volna ki előttem, és kimondottan örülök annak, hogy bekerültem a helyi magyar közösségbe. Bár az elején nehéz volt, ma már otthonosan érzem magam Temesváron.
De mit is jelent a szórvány? A Magyar értelmező kéziszótár szerint „idegen nyelvterületbe (, illetve más vallásúak közé) elszórtan beékelődött, más nyelvű (, illetve felekezetű) kisebb embercsoport”.
Közben eszembe jutott a Vajdaság dél-bánsági körzetében lévő Versec, amely majdnem 79 kilométerre található Temesvártól. Könnyen áthidalható távolság, a vajdasági tömbmagyarságtól azonban messze van. Versecen huszonhat éve, 1992-ben megszűnt a magyar oktatás, és bár voltak próbálkozások, azóta sem sikerült újjáéleszteni.
Először 2015-ben, a Vajdasági Magyar Újságírók Egyesületének riporttáborában jártam ott, legutóbb pedig alig egy hete. Az Életfa díjas nyugalmazott tanító néni, Krizbai Hajnalka meghívására utaztam oda: az újvidéki székhelyű Kossa János Nyelvművelő Egyesület és Olvasókör szabadkai fiókszervezetének néhány tagja tartott versolvasással és dalénekléssel tarkított előadást a Mátyás király-emlékév kapcsán. Bár kevesen voltunk a helyi Petőfi Sándor Kultúregyesület székhelyén, és többnyire az idősebb generáció tagjai jelentek meg, én mégis úgy éreztem, hogy amíg akad egy-két ember, aki mozgósítja a helyi magyar közösséget, van egy hajszálvékony remény a megmaradásra. Természetesen az is sokat segít, ha a tömbmagyarságban élők alkalomadtán ellátogatnak hozzájuk, és érzékeltetik velük, hogy nincsenek egyedül.
Verseccel kapcsolatban Fényes Elek, a magyarországi közgazdasági statisztika első jelentős képviselőjének szavait idézem 1851-ből.
„Versecz, nagy és népes város, Temes vármegyében, Temesvárhoz délre, 10 mérföldnyire, saját postahivatallal. Lakja 13,868 lélek, kik 5596 római katholikust, 180 hébert, 100 protestánst kivéve óhitűek… Székhelye a verseczi görög püspöknek. Van itt postahivatal, sótisztség, kamarai uradalmi tiszttartóság, számos kézműves. A selyemtenyésztés nagy divatban. Gazdag határa első osztálybeli, s van 373 egész úrbéri állománya. Roppant szőlőhegyén jó és sok bort termeszt. Egy hegytetőn valami kastély omladéka most is látható, de kié lehetett, nem tudhatni. Földesura a kamara.”
Mielőtt elbúcsúznék Önöktől, fontosnak tartom megemlíteni, hogy hivatalosan 2015 novemberétől ünneplik a magyar szórvány napját Bethlen Gábor fejedelem születésének és halálának évfordulóján. Ez a nap tehát arra is jó, hogy a 17. századi magyar történelem egyik legjelentősebb személyiségére emlékezzünk.