Egy többség akkor nyitott az autonómia iránt, ha meggyőződése, hogy akik az autonómiaigénnyel előállnak, azokat valamiféle szisztematikus hátrány éri, tehát az igény jogosult; ezzel szemben a román többség arról van meggyőzve, hogy a magyarok minden lehetséges joggal rendelkeznek, sőt Székelyföldön ők nyomják el a románokat. Ezzel magyarázza Salat Levente politológus azt, hogy a román többség az autonómia minden formáját elutasítja.

Az egyetemi tanárral készült interjúnk kiindulópontját az a tanulmány képezte, amelyet a Babeş-Bolyai Tudományegyetem think tankje, a Demokrácia Tanulmányok Központ weboldalán közölt A nép és az állam. A katalán válság hatásai a jog- és politikaelméletre címmel. A tanulmány számos olyan kérdést boncolgat, amely az erdélyi magyarság helyzetéből és autonómiatörekvéseiből kiindulva is megfogalmazható.

A katalán parlamenti választások eredménye úgy is értelmezhető, hogy a tartományban többségi támogatottsága van a függetlenségnek. Madrid szerint azonban ennek nincs jelentősége, mert a kiválásról nem a tartomány lakossága, hanem csakis a teljes spanyol nép dönthet. Melyik félnek van igaza? Kinek  áll jogában eldönteni, hogy megilleti-e a katalánokat a független állam?

Tulajdonképpen az a kérdés, hogy kit illet meg az önrendelkezés joga. Nagyon szakszerűtlenül azt lehetne erre a kérdésre válaszolni, hogy ebben a vitában furcsamód mindkét félnek igaza van a maga módján. A probléma tulajdonképpen abból fakad, hogy a két fél státusa nem azonos. A spanyol állam a nemzetközi jog szempontjából egy elismert, hivatalos státussal bíró jogalany, a katalán nép pedig pont erre a státusra aspirál, és a viszonyok mindeddig nem tették számára lehetővé, hogy érvényesíteni is tudja ezt a számára elvileg adott jogot. A világban számos hasonló vitára lehet példát találni, és a nagy probléma abból adódik az én értelmezésemben, hogy nem létezik egy olyan instancia, és nem létezik egy olyan, széles körben elfogadott procedúra, amely lehetővé tenné, hogy a hasonló vitákat békés úton rendezzék az érintett felek.

Az önrendelkezési elv a nemzetközi jogrendnek egy nagyon fontos alapelve ? tulajdonképpen a létező államok jogalapját biztosító alapelv, amire megkerülhetetlenül szükség van a nemzetközi jogrendben ?, ugyanakkor a nemzetközi jogban nincs széles körben elfogadott definíció arra nézvést, hogy kik azok a népek, akiknek joga van az önrendelkezéshez, ugyanis az önrendelkezési jogot több érvényes nemzetközi jogi dokumentum úgy fogalmazza meg, hogy a népeknek joga van az önrendelkezésre.

Csak ki dönti el, hogy ki a nép?

Úgy van, ki dönti el, hogy ki a nép, tehát erre a kérdésre nincs válasz. A gyakorlatban van erre válasz, tehát népeknek a nemzetközi jogi gyakorlat a létező államok népességét tekinti. A probléma az szokott lenni, hogy az így felfogott népek tulajdonképpen konglomerátumok, amelyek egy más nézőpontból több népet tartalmaznak. John Stuart Millnek az utóbbi időben sokat idézett megállapítása szerint mesterségesen vannak egymáshoz kötve népek azok között a keretek között, amelyeket a nemzetközi jog a maga részéről népeknek tekint. A kérdés az, hogy hogyan lehet ebből a státusból ? amikor a mesterségesen egymáshoz kötött népek között egyenlőtlenségek adódnak, alárendeltségi státusok, sőt nyilván az uralkodó népek gyakorlata is megjelenik a tapasztalatokban ? kitörni. Erre a kérdésre nincs tehát válasz. És ugye az élet ilyenkor meg szokta oldani a problémákat, nem mindig a legszerencsésebb módon, erre a problémára is van egy nem túl szerencsés megoldás. Az nevezetesen, hogy azok a népek, amelyek úgy érzik, hogy mesterségesen vannak más népekhez kötve, és nem teszi lehetővé számukra az adott berendezkedés, hogy elképzeléseik szerint éljenek, és aspirálnak a maguk részéről a nemzetközi jog értelmében vett nép státusára, nagyon gyakran nincs más választás számukra, mint az, hogy erőszakhoz folyamodnak. És aztán az szokott lenni, hogy ha elég kitartóak, és mondjuk eléggé fontos helyen zajlik az egész történet, eléggé szem előtt van a nemzetközi közösség számára, és ? most elnézést a kifejezésért, de ezt is el kell mondani ? hogyha kellő mennyiségű vér folyik az erőszakos akciók következtében, akkor egy idő után az szokott következni, hogy a nemzetközi közösség végül is úgy dönt, hogy befogadja soraiba azt a népet, amely élni akar az önrendelkezési jogával. Elég sok példa volt erre a közelmúltban, elegendő, hogy ha csak Koszovóra gondolunk, bizonyos értelemben ez történt a két balkáni háború eredményeképpen önállóvá vált jugoszláv utódállamok esetében is, és ez a nagy kérdés, nem kell-e attól tartani, hogy a katalán helyzet rendezése vagy rendezetlensége is hasonló következményt fog szülni.

A bevezetőben is említett tanulmány hivatkozik nemzetközi jogászok véleményére, miszerint a szecesszió indoka lehet, ha sérül a belső önrendelkezés. Alkalmazható-e ez az úgynevezett jóvátételi szecesszió Kataloniára? A katalánok mindenestre hangoztatják, hogy a spanyol kormány erőszakot alkalmazva próbálta meggátolni a tavaly októberi referendumot.

Megint az a probléma, hogy egyelőre nincs olyan instancia, amelyhez fordulni lehetne ennek a kérdésnek a napirendre tűzése érdekében. Az erőszaknak az a szintje, amiről ott talán lehetett beszélni, az messze van attól még, hogy elérje ezeknek a nemzetközi bíróságoknak az ingerküszöbét. Elvileg, hogy ha nem a procedurális részletekre, hanem a lényegre próbálunk tekintettel lenni, akkor azt lehet mondani, hogy valóban ez egy jó érv, és nyilván ezt meg is próbálták a szereplők kihasználni. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy hogyan viszonyul egymáshoz a nemzetközi jogban az önrendelkezési elvnek a ?külső önrendelkezés?, illetve a ?belső önrendelkezés? fogalmával jelölt két komponense. Külön érdekes, hogy ezt a különbségtételt első alkalommal 1984-ben fogalmazza meg a nemzetközi jognak egy érvényesnek tekinthető dokumentuma, egy ENSZ Emberjogi Bizottsága által elkészített jelentés. Nagyon precízen fogalmaz azt illetően, hogy mit jelent ez a két vonatkozás: a külső önrendelkezés azt jelenti, hogy egy nép szabadon dönthet a politikai státusa kérdésében, és szabadon dönthet arról, hogy mi legyen a helye a nemzetközi közösségen belül. Gyakorlatilag az államiság elnyerésének a kérdését fogalmazza meg ilyen értelemben, kicsit körülményesebben.

Érdekesebb ehhez képest a belső önrendelkezésnek a kérdése. Azt úgy írja körül ez a dokumentum, hogy a belső önrendelkezés arra vonatkozik, hogy egy nép dönthet arról, mi legyen a belső gazdasági- kulturális fejlődésének a menete, az iránya elsősorban, illetve ami még fontosabb, hogy a kormányok kötelezettséget kell hogy vállaljanak arra nézvést, hogy a fennhatóságuk alá tartozó népesség egészének a javára és az érdekében kormányoznak, mindenféle megkülönböztetés nélkül.

Tehát tulajdonképpen azt lehet mondani, és ez lehet a válasz a kérdésre, hogy ha vannak esetek, amikor a belső önrendelkezéshez való jog csorbul, akkor valóban elő lehet állni formailag, gyakorlatilag ezzel a jogorvoslati formában megfogalmazott külső önrendelkezési joggal. A probléma az, hogy ezt az álláspontot egyfelől a nemzetközi jog szakértőinek egy egyre népesebb tábora képviseli ? hangoztatja, hogy végül is a nemzetközi jogot ennek értelmében kellene átértelmezni, és ennek értelmében kellene kötelező érvényű jogi dokumentumokat megfogalmazni ?, másrészt pedig, hogy ha visszatérünk arra a kérdésre, amit az imént említettem, ez történik végső soron azokban az esetekben, amikor erőszakhoz folyamodó, népi státusra aspiráló társadalomrészek egy idő után azt bizonyítják be végül is a nemzetközi bíróságok számára is nyilvánvaló módon, hogy nem biztosított számukra a belső önrendelkezés. Végül is ez vezethet el oda, hogy például Koszovót elismerte a nemzetközi közösség egy jelentős része, vagy mondjuk Dél-Szudánban is valami hasonló történt.

A katalán függetlenségnek nálunk is számos támogatója van, és az internetes kommentárok alapján sokan nem értik, hogy az RMDSZ miért határolódott el ? sokak szerint túlságosan hirtelen ? a katalán modelltől. Valójában mennyiben hasonlít Székelyföld és Katalónia?

Azt, hogy az RMDSZ mit hogyan gondol, egyre nehezebb megérteni a közelmúlt fejleményei alapján. Nem lehet elvitatni, hogy az egy nagyon nehéz helyzet volt, amikor Európa különböző pontjain állásfoglalások fogalmazódtak meg a katalán krízissel kapcsolatosan. Valószínűnek lehet tekinteni, hogy az RMDSZ nyilvános állásfoglalása nem volt teljesen független attól a nem túl szerencsés és nem is túl könnyen érthető fejleménytől, hogy a magyar kormány végül is a spanyol állam belügyének nyilvánította ezt a kérdést a válság napjaiban. Ez azért volt érdekes és bizonyos szempontból furcsa, mert egyrészt megtehette volna a magyar kormány, hogy ne nyilatkozzék ebben a kérdésben, másrészt pedig ez a nyilatkozat nagyon nehezen volt összeegyeztethető azzal az állásponttal, amit másfelől a határon túli magyarok kérdésében képvisel. Tehát ez egy nagyon bonyolult erőtér volt, úgyhogy sok mindenre lehet gondolni, hogy végül is mi késztette az RMDSZ nevében nyilatkozókat, hogy így viszonyuljanak ehhez a kérdéshez.

Mindazonáltal vitathatatlan az, hogy körülbelül 2014-től teljesen világos volt, hogy az, ami Katalóniában történik, az autonómiaküzdelmek számára az rendkívül előnytelen. Ott ugyanis nagyon nyilvánvalóvá vált az, amit az autonómiatörekvésekkel szembehelyezkedő nemzetállami álláspontok szoktak hangoztatni: hogy az autonómia rendszerint az elszakadás, a függetlenedés első stációja, az előszobája, és hogyha valaki autonómiát kap, akkor egy idő után elkerülhetetlen lesz az elszakadási törekvéseknek a megjelenése is. Ezt a dolgot nagyon-nagyon beszédesen exponálta az, ami Katalóniában történt, és tegyük hozzá, hogy végül is nem ez volt az egyetlen dolog, mert az ukrajnai események, Koszovó hasonló kulcsban volt értelmezhető vagy kihasználható az autonómiával szembehelyezkedő álláspontok szempontjából.

Én tulajdonképpen nem is annyira az RMDSZ-en csodálkoztam, amikor ezt az elhatárolódást bevállalta, hanem sokkal inkább az egyéb romániai magyar politikai szereplőkön ? az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácson, a Magyar Polgári Párton vagy a Székely Nemzeti Tanácson ?, akik a válság leghevesebb napjaiban nem szűkölködtek a szimpátianyilatkozataikkal. Amit ugye egyfelől el lehet fogadni egyfajta következetesség bizonyítékaként, ugyanakkor más oldalról annak a bizonyítékaként is föl lehetett fogni, hogy ezek a szereplők egyszerűen nem gondolják komolyan az autonómiát, mert hát teljesen világos volt, hogy az, ami ott történik, az kontraproduktív ? még egyszer mondom ? mindenféle autonómiatörekvésre nézvést.

Hogy mi a hasonlóság Székelyföld és Katalónia között? Kezdjük azzal, hogy vitathatatlanul van valamiféle hasonlóság. Egyrészt elmondható ? gondolom, mindenféle túlzás vagy torzítás nélkül ?, hogy mind a két térség Európának egy olyan régiója, amelyben a történelemben nagyon messzire nyúlóan hagyományai vannak valamiféle különállásnak, valamiféle fenntartott rendnek, ami a történelem során ? ilyen vagy olyan formában ? még jogi formát is nyert.

Akár azt is hozzá lehet tenni ehhez, hogy a sajátos társadalmi rendnek az okai is bizonyos szempontból párhuzamba állíthatóak. A székelyek esetében nyilvánvalóan arról volt szó, hogy a magyar királyságon belül egy ilyen határvédő funkciót vállaltak be, aminek egyrészt az életformára vonatkozóan voltak következményei, de bizonyos előjogokat is eredményezett a központi a hatalom részéről, szabadságjogokat. Érdekes módon a katalán különutas fejlődésnek a spanyol államot alkotó régiókon belül valami hasonló magyarázata van. A VIII. századtól kezdődően, a mór hódítás idejével kezdődően a frankok Katalóniában egyfajta ütközőövezetet alakítottak ki, aminek nem volt olyan formálisan szervezett határvédő funkciója, mint amilyen a Székelyföld esetében, de azért nem volt távol ettől, a mórokat egy picit a frank birodalomtól távol tartó törekvéstől.

Ezzel aztán véget is ér a hasonlóságoknak a listája, mert ezen túl rengeteg dolog van, ami viszont a különbségeket domborítja ki. Elég, hogy ha ezeknek a régióknak a méreteire gondolunk, a népességnek az arányaira, tehát 7,4 millió lakosa volt 2017-ben Katalóniának. Hozzá kell tenni, hogy a földrajzi értelemben vett Európában közel tizenötre tehető azoknak az államoknak a száma, amelyeknek a népessége összehasonlítható a Székelyföld népességével ? pontosabban a romániai magyarság népességével, ugye ez egy kicsit más ?, ezzel együtt ez a különbség eléggé beszédes.

Ugyanakkor a régió etnikai, nyelvi szerkezetét tekintve is különbség van. Katalóniában az ott lakó 7,4 milliós népességnek a negyvenhat százaléka spanyolul beszél, és csupán 37-38 százaléka beszéli a katalán nyelvet. Ami a legfontosabb annak a megközelítésnek a szempontjából, ahonnan most ezt a kérdést mi figyeljük, az az, hogy Katalónia esetében beszélni lehet arról, amiről a Székelyföld esetében nem, hogy nevezetesen az önálló államiságnak volt valamiféle hagyománya, vagy vannak olyan pontok a történelemben, amelyekre precedensként lehet tekinteni. 1641-ben volt egy rövid életű önálló katalán köztársaság, amit ott kikiáltottak. Aztán ez hosszabb időre, 1641-től 1659-ig francia protektorátusként maradt fönn. 1810 és 1812 között, a napóleoni háborúk ideje alatt két évig van egy többé-kevésbé függetlennek tekinthető államformáció, ami aztán újabb két évre megint csak francia protektorátus alá kerül. És végül 1873-ban egy föderatív szerkezetben jelenik meg egy katalán komponens. Tehát sokkal markánsabban lehet beszélni a politikai értelemben vett különállásnak a hagyományairól, mint ahogyan ez a Székelyföldre vonatkozóan elmondható.

Salat Levente politológussal, egyetemi tanárral beszélgetünk az önrendelkezés kérdéseiről. Népet alkotnak-e a székelyek? Az autonómia-statútum, amelyet az Székely Nemzeti Tanács dolgozott ki, és amely most a parlament elé került, ebből az alapvetésből indul ki.

Láttuk a közelmúltban, hogy valakik megpróbálták a székely népet hivatalosan elismertetni, és hogy eléggé nagy fölháborodás övezte ezt a törekvést. Én ebben a kérdésben Benedict Anderson híve vagyok: tehát ezeknek az entitásoknak, amelyeket nemzeteknek, népeknek tekintünk, tulajdonképpen nincs biológiai, vérségi kapcsolatokra visszavezethető alapja általában, hanem ezek rendszerint konstrukciók. Olyan konstrukciók, amelyeket nyilván a korábbiaktól nem teljesen függetlenül, de mégis csak politikai projektek hoznak létre. A politikai projektek pedig vagy sikeresek, vagy nem sikeresek, és azok a politikai projektek sikeresek, amelyek megtalálják a legjobb érveket, amelyek amellett szólnak, hogy azt az illető embercsoportot valamilyen oknál fogva népnek lehessen tekinteni.

Tehát én azt gondolom, hogy ? túl azon, hogy nincs olyan nemzetközi instancia, akihez mondjuk be lehetne nyújtani egy ilyen kérvényt, hogy ?kérjük, fogadjanak el bennünket népként? ? annak a kérdésnek a tekintetében, hogy van-e olyan vagy nincs, hogy székely nép, az azon múlik, hogy nem létezik ez a politikai projekt, vagy amennyiben igen, hát rendkívül kezdetleges formában létezik ez idő szerint.

Hogyha megengedi, akár kitérőnek is számít ez a dolog, de én eljátszadoztam ezzel a gondolattal egy néhányszor ? néhány fontos emberrel próbáltam beszélgetni arról ?, hogy tulajdonképpen ha mi a székely autonómia kérdését be akarjuk vinni a nemzetközi jog területére, és egyáltalán egy olyan nyelvezetben próbáljuk meg elmondani ezt a történetet, hogy arra valaki is megpróbáljon odafigyelni, akkor az egyik lehetőség az, hogy a székelységet őshonos népként próbáljuk meg definiálni. Ez azért fontos, mert miközben létezik ez a rendezetlenség az önrendelkezés és a nép viszonyának a kérdésében a nemzetközi jogban, van ez alól egy érdekes kivétel. 2007-ben az ENSZ elfogadott egy nyilatkozatot, amelyben elismeri az őshonos népek jogát az önrendelkezéshez. Nyilván itt az amerikai kontinens vagy a bevándorló nagy országok őslakosaira kell elsősorban gondolni, és világos, hogy az, hogy az ENSZ elfogadott egy ilyen, kötelező érvényűnek tekintett dokumentumot, annak pont egy ilyen jóvátételi logika képezte az alapját. Hogy valamiféle reparációt kell lehetővé tenni ezeknek, az esetek többségében tulajdonképpen etnocídium útján kiirtott népeknek az irányába. Ami érdekes, hogy ugyanúgy, ahogyan a nemzetközi jogban a népekre vonatkozó definíció létrejöttét ellehetetlenítette, ez a probléma megjelenik ennek a nyilatkozatnak a tekintetében is abban a formában, hogy ez a nyilatkozat kimondja az őshonos népek jogát az önrendelkezéshez, de nem ad definíciót arra nézvést, hogy ki minősül őshonos népnek.

Tehát itt tulajdonképpen van egy lehetőség. Hogy ha a Székelyföldön beindulna egy olyan politikai projekt, ami megpróbálná ? nyilván nagyon figyelmesen elolvasva ezt a nyilatkozatot, és nagyon jól odafigyelve, hogy ne ütközzék annak semmilyen kikötésével ? bevinni ezt a problémát ebbe a kontextusba, elvileg nem volna teljesen lehetetlen. Gyakorlatilag, hogy ha most elvonatkoztatunk attól, amit korábban mondtam, akkor magától értetődő, hogy a dolog gyakorlatilag teljesen lehetetlen, mert az őshonos néppé való minősülésnek van egy alapvetően fontos kategóriája, amit senki nem tud figyelmen kívül hagyni, az nevezetesen, hogy az illető népcsoport ne legyen államalkotó. Tehát ez például éppen az a különbség, amit korábban Katalóniával szemben próbáltam kidomborítani. Ezt leszámítva egy rendkívül kockázatos vállalkozás lenne, hogy a székely nép történetét valaki megpróbálja úgy átértelmezni, hogy tulajdonképpen egy őshonos népnek tűnjön. Tehát nem nagyon hiszem, hogy ezen az úton nagyon messzire el lehetne jutni, de elvileg nem kizárt ez a lehetőség.

Azt is illusztrálja egyúttal ez az elvi lehetőség, hogy mennyire bonyolult, és milyen nagy felelősséggel és sok kockázattal járó próbálkozás az, hogy létrehozzunk egy narratívát, amely azt bizonyítja, hogy egy népcsoport elvileg akár népnek is számíthatna, és aztán ezt a narratívát aztán sikerre is vigye. A siker kritériuma nyilván az, hogy ezt elfogadják az illetékes instanciák.

A kulturális autonómia alternatíva lehet a területi autonómiára, sőt elejét veheti esetenként az elszakadási törekvéseknek. Megoldás lehet ez a romániai magyarok esetében is?

Nagyon leegyszerűsítve a dolgot, az autonómiának van két komplementer formája: a területi alapú és a kulturális vagy személyi elvű autonómia. A területi elvű autonómiáról nagyon gyorsan el kell mondani, hogy az nem tud etnikai alapú lenni. Azt hiszem, hogy az erdélyi magyar autonómiatörekvések kudarca sok okhoz kötődik, de az egyik fontos elem az, hogy amikor mi a területi autonómiáról gondolkodtunk az elmúlt huszonvalahány évben, akkor a szemünk előtt egy hangsúlyosan etnikai alapú autonómia lebegett, azt hittük, hogy magyar ellenőrzés alatt lévő területnek kellene ennek lennie. Na most, hogyha megnézzük a sikeres autonómiamodelleket, akkor teljesen világos, hogy valóban van egy ilyen kompenzatív jellege a területi alapú autonómiáknak, és hogy ott az etnikai viszonyok kiegyensúlyozottabbak, szimmetrikusabbak, de hogy az etnikai purizmus jellemezhetné, az elképzelhetetlen.

A kulturális autonómiáról ezzel szemben valóban azt lehetne gondolni, hogy az egy etnikai jellegű és kizárólag magyar autonómia. Tehát az azt feltételezné, hogy területi hovatartozástól függetlenül, egy regisztrációs procedúra által létrehozott és fenntartott intézményben tömöríteni lehetne a magyar nyelvű, a magyar identitást nyilvánosan is vállaló személyeket. Ez az intézmény aztán belső választások útján létrehozna különböző döntéshozó szerveket, amely döntéshozó szervek bizonyos határok között kötelező érvényű döntéseket hoznának a tagjaik számára, és aztán ezeknek a döntéseknek a viszonya az állam intézményeihez egy nagyon bonyolult procedúra révén volna részletezhető, rendezhető.

Tulajdonképpen azt kell látni, hogy az autonómia tisztán etnikai jellegű csak a kulturális autonómia formájában lehet, a területi autonómia formájában ez az etnikai jelleg lényegesen visszaszorul, és ez a nagy probléma, hogy hogyan lehet létrehozni azokat az intézményeket, amelyek megfelelő módon tudják kezelni az etnikumközi viszonyokat azon a területen, és biztosítják a védelmet mindenki számára, aki ott él.

Melyikről lenne könnyebb meggyőzni a többséget: a kulturális autonómiáról vagy a területiről?

Több minden kell figyelembe venni szerintem, amikor ebben a kérdésben megpróbálunk állást foglalni. Azt hiszem, hogy ez a különbség nem olyan nagy. Tehát egy többség akkor nyitott az autonómia kérdésével elvi szinten való foglalkozásra, hogyha van benne egyfajta széles körben osztott meggyőződés arra nézvést, hogy akik az autonómiaigénnyel előállnak, azokat valóban valamiféle szisztematikus hátrány éri, és hogy az igény jogosult. A legtöbb autonómiatörekvés mögött, amit sikerrel lehetett intézményesíteni és működtetni, a többség részéről létezett ez a jóvátételi hozzáállás. Na, most a román közhangulat esetében ez az elem teljességgel hiányzik, ellenkezőleg a román többség arról van meggyőződve ? vagy arról van meggyőzve, ez egy fontos különbségtétel ?, hogy itt a magyarok minden lehetséges joggal rendelkeznek, semmi nem hiányzik, ellenkezőleg Székelyföldön, a létező jogosítványok következtében tulajdonképpen visszaélnek a hatalmukkal, és hogy ők nyomják ott el a románokat. Tehát ez a jóvátételi meggyőződésből fakadó nyitottság teljességgel hiányzik.

A másik dolog, amit szerintem figyelembe kell venni, hogy a két autonómiaforma között nagyon-nagyon fontos különbség van a működtetés, fenntarthatóság esélyeit illetően. Egy kulturális autonómiát fenntartani rendkívül nehéz, bonyolult. Viszonylag kevés példa van rá a világban, amik vannak, azok is nagyon vitatottak. Lehet, hogy ? ha el lehetne jutni oda, hogy a kérdésről egyáltalán tárgyaljunk ? könnyebben meg lehetne győzni a többséget arról, hogy a kulturális autonómia kevesebb kockázattal jár, ezzel együtt azonban sokkal korlátozottabbak azok a mozgásterek, amelyeket egy kulturális autonómia biztosítani tud, másrészt nagyon komoly erőfeszítéseket követel meg a közösség tagjaitól. Például egy nagyon magas színvonalú politikai kultúrára van szükség ahhoz, hogy a kulturális autonómia intézményeit fönn lehessen tartani, sokkal fokozottabb konszenzuskészség kell hogy jellemezze a közösséget, kell hogy legyen egy olyan karizmatikus vezető, aki kellő hitellel tudja képviselni az autonómia intézményeit, és aki érvényt tud szerezni annak a vezető szervei által hozott döntéseknek. Tehát hogy ha egy kicsit belegondolunk, hogy ha most a romániai magyarság valamiféle szerencse folytán élhetne a kulturális autonómia lehetőségével, akkor én azt gondolom, hogy azok az intézmények, amelyeknek létre kellene jönniük, nagyon rövid távon eljutnának oda, hogy a saját életképtelenségüket bizonyítanák be, éppen azért, mert ha egy kicsit szétnézünk a magyar közgondolkodás színterein, hogy mennyire nincs készség a konszenzus létrehozására, felépítésére. Tehát én azt gondolom, hogy nagyon komoly gyakorlati akadályai lennének annak, hogy egy ilyen típusú berendezkedést működtessünk akkor is, hogy ha ? mondom ?szerencse folytán a létrehozása útjából elhárulhatnának az akadályok.

Milyen szerepet játszhat az Európai Unió ennek a kérdésnek a napirendre tűzésében, vagy játszhat-e egyáltalán valamilyen szerepet?

Azt gondolom, hogy ami az Európai Unióban ez idő szerint történik, az elég világosan megadja a nagyon szomorú választ erre a kérdésre. Ami azért sajnálatos, mert ha visszatérünk arra, hogy a nemzetközi jogban mekkora megválaszolatlan kérdések feszengnek ezekkel a problémákkal kapcsolatosan, és hogy ezeknek a kérdéseknek a folyamatos felszínre törése nyilvánvalóvá teszi azt, amit egy politikai gondolkodó úgy fogalmazott meg, hogy a nemzetközi jog hiányosságainak perverz következményei ? ezek az esetek, amikor a népi státusra aspiráló közösségek arra vannak kényszerítve tulajdonképpen a fennálló berendezkedés által, hogy erőszakhoz folyamodjanak az igazuk érvényesítése érdekében ?, tehát ebből az ördögi körből ki lehetne törni, ha az Európai Uniónak módjában állna ezzel a kérdéssel foglalkozni.

A nemzetközi jog jelenlegi állapota abból fakad, hogy a nemzetközi jog rendszerint kormányközi szervezetek keretei között létrehozott megegyezéseket rögzítő dokumentumokból áll össze, és a kormányközi szervezetekben értelemszerűen államok, kormányok vannak jelen, amelyek nyilvánvalóan a saját érdekeiknek megfelelően hozzák meg ezeket a megállapodásokat. Nagyon nehéz tehát elképzelni, hogy az önrendelkezéssel kapcsolatos dilemmákból olyan kitörésre kerüljön sor, amelyben az államok a saját érdekeikkel ellenkező, kötelező érvényű rendelkezéseket fogadjanak el.

Ebből az ördögi körből kitörést az jelenthetné, hogy ha a világ valamely részén egy hasonló értékrend szerint működő államok csoportja kialakítaná egyelőre a maga számára, a szokásjog útján az állami viselkedésnek valamiféle új standardjait, ami egy ilyen regionális rezsimként kezdene működni, de ami aztán idővel ? hogy ha bebizonyítaná az életképességét ? akár terjeszkedhetne is, egyáltalán nem kizárt, hogy akár a hagyományos értelemben vett nemzetközi jog részévé tudna válni. Na, most hogy ha az Európai Unió nem volna elfoglalva azokkal a problémákkal, amelyekkel ez idő szerint el van foglalva, akkor tulajdonképpen valaki napirendre tűzze azt a problémát, hogy a katalán és a földrajzi értelemben vett Európa területén több hasonló esetre való tekintettel létrehozzanak egy olyan instanciát, ahol be lehet nyújtani egy igényt arra nézvést, hogy valaki élni akar a nemzetközi jog által elvben biztosított önrendelkezési joggal.

Ebben semmiféle kockázat nem lenne, mert itt lehetne nagyon magasra állítani azokat a követelményeket, amiket teljesíteni kell ahhoz, hogy a kérdés egyáltalán napirendre tűzhető legyen, és aztán utána, ha napirendre tűzhető, akkor milyen feltételekkel lehet elemezni. Tulajdonképpen itt éppen azon az úton lehetne elindulni, hogy van-e bizonyíték arra nézvést, hogy a belső önrendelkezés érvényesülése nem tekinthető teljesnek vagy problémákat vet föl.

Hogyha ez a procedúra beindulhatna, nagyon-nagyon lényeges előrelépés lehetne abból a helyzetből, ahol a világ most tart: ugye, visszatérve, a hasonló helyzetek rendezésére nincs más mód, mint az erőszakhoz való folyamodás.

Tehát elvileg az Európai Unió nagyon fontos szerepet játszhatna ebben a kérdésben. Hogyha ezen az úton elindulna az Európai Unió, akkor szerintem, kerülő úton ugyan, de eljuthatnának ezek az innovációs kísérletek oda, hogy az államok hatékonyságának a kérdése is napirendre kerülhetne. Ugye sokan beszélnek arról, hogy az Európai Unió országaiban a politikai centrum megcsontosodása, reakcióképességnek a leépülése okozza azt, hogy számos probléma adódik ezekben az országokban. A spanyolországi helyzet nagyon határozottan leírható ezekben az fogalmakban.

Tehát végső soron nem csupán az önrendelkezési kérdéssel kapcsolatos dilemmáknak a kezelése irányában volna ez egy fontos előrelépés, hanem az állami teljesítmények kérdésében is szerintem érdekes dolgokat lehetne egyrészt napirendre tűzni, másrészt pedig megoldásokat keresni. Nos tehát ez az a lehetőség, amit énszerintem ? több egyéb mellett ? az Európai Unió ki fog hagyni. Én ezt személy szerint nagyon sajnálom, de hátha egyszer eljutnak oda a dolgok, hogy akár erről is szó lehet.

Egy utolsó kérdés: elképzelhetőnek tartja, hogy autonómia hiányában erőszakra is sor kerülhet Székelyföldön?

Nézze, én jós nem vagyok, és különösen ez egy olyan kérdés, aminek a tekintetében felelőtlen találgatásokra nem szívesen adom a fejem. Először is azt akarom mondani, hogy én nagyon remélem, hogy nem.

Hogyha higgadt fejjel próbálom a kérdést végiggondolni, akkor azt kell mondanom, hogy az erőszak megjelenéséhez két dologra van szükség: megfelelő szintű konfliktuspotenciálra, és amellett olyan szereplőkre, akiknek érdekében áll a konfliktus kirobbantása. Hogyha ebből a két szempontból próbáljuk a helyzetet értékelni, akkor azt kell mondani, hogy Székelyföldön van konfliktuspotenciál, de megítélésem szerint ez nem olyan fokozott, hogy akár az öngyulladás folyamatával problémát tudna okozni. Az pedig, hogy van-e olyan politikai szereplő, akinek érdekében volna egy konfliktus kirobbantása, erre nem tudok választ adni. Tartok tőle, hogy ha a világ abba az irányba alakul, aminek a tanúi lehetünk az elmúlt három-négy év eseményei alapján, akkor nem lehetetlen, hogy adódik ilyen szereplő. Én nagyon-nagyon bízom abban, hogy Székelyföld lakosságában meglesz az a bölcsesség, hogy ezekben a helyzetekben az esélyeit meg a kilátásait a leghiggadtabban mérlegelve tudjon viszonyulni ezekhez a provokációkhoz.