Mai jegyzetem rendhagyó módon egy máris elhallgatott, de minden bizonnyal fontos, a közhelyszerű megfogalmazáson is túl, elgondolkodtató esszé gondolatvilágára épül, mégpedig TGM: Magyarnak lenni Romániában, című írásának olvasata köré szerveződik. Szerző itt kivételesen ? és minden manierizmustól mentesen ? nemcsak értékelvűen, hanem programtikusan, sarkalatos kérdésekbe sűrítve, adja elő azoknak a problémáknak a lényegét, melyek a rommagyarság legfőbb kihívásait jelentik manapság, és amelyek halasztahatatlanul megoldásra várnak. És hadd ismételjek meg itt legalább néhányat a kérdésként előadott problémákból. Ilyeneket kérdez TGM, hogy: ?Mi a romániai magyarság politikai küldetése a szűnni nem akaró romániai (román) politikai válságban??; ?Mi a romániai magyarság funkciója abban a tragédiában, amely Magyarországot sújtja??; ?Van valami sajátságos[i], amiért ? a születés véletlenén túl ? érdemes romániai magyar értelmiséginek lenni? Van valami közös projekt, amiért érdemes közösen dolgozni? (És itt nem a kívülállók iránti rutinszerű ellenszenvet és megvetést értem, ez nem ér túl sokat.) Megmenthető-e (létrehozható-e) vajon pont Erdélyben például a Duna-medencei szabad magyar sajtó, ha minden kötél szakad??; és végül ?Mi az értelme a kitartásnak a poszton a tartalmilag meghatározhatatlan hűségen kívül? A ?magyar vagyok, mert magyar lettem, tehát magyar maradok, így a legegyszerűbb? elvontságán kívül??. Válaszféleség után kutatva TGM, ebben az írásában, Bretter György alakját és eszméit invokálja. A bretteri ?itt és mást? nemcsak morális/ideológiai, hanem pragmatikus értelemben is, úgy interpretálja, mint ?baloldali utópiát?. Aminek viszont ? és ezt már én teszem hozzá ? liberális beágyazottsága van: t.i. ?magyarok lesztek, ha szabadok vagytok?, sorsunk az emancipációtól függ, a tolerancia tradíciójától, attól, ha a rommagyarság ?kulcsszereplője lehet az európai fölszabadulásnak?. Az esszé fölvetette sarkalatos kérdések agyonhallgatása ? a jobboldalra, sőt reakciósra és ultramontánra billent összmagyar politikai mezőnyben ? szinte szükségszerű, csakhogy struccpolitika, mert tartalmatlanságot, eszmei és morális inkonzisztenciát eredményez (az illiberális demokrácia, a maga populista és etnonacionlista megalapozottságával, rommagyar mezőnyben értelmezhetetlen, öngyilkossági kísérlet, az autonómiázás pedig szójáték és nem valós politikai projekt), a kétségbeesés disztópiáját idézi. Igen figyelemreméltó, hogy ? és ez TGM Erdély iránti szentimentális/morális elkötelezettségéből fakadhat ? Brettert és elv-társait, követendő példaként, végső soron kultúrhősként ajánlja[ii] a mai értelmiségnek, sőt az egész rommagyar közösségnek.

Kultúrhősre és nem Godot-ra vár a magyar és a rommagyar társadalom, olyan eszmékre, és főként olyan személyiségre, aki újító módon viszonyul a kisebbségi (?köztes-?) magyarság legújabb kihívásaihoz, hogy morális példát, sőt kulturális és azután cselekvési modellt (new cultural pattern), ha úgy tetszik, akár rezonábilis utópiát, koherens célrendszert mutat, intellektuálisat (a populizmus előretörésével háttérbe szorult, szitokszóvá lett, de legalábbis maradjunk annyiban, hogy nem divatos az értelmiségi elitet emlegetni sem, mintha nem ő kellene ez esetben is a kultúrhősök szavait értelmezze, aktualizálja és végül (köz)érthetővé tegye, valamint promoválja) és azután (köz)érthetőt. Keveset beszélünk erről, pedig enélkül a magyarként és főként rommagyarként való megmaradás annyit hangoztatott imperatívusza üres frázis ? olyan, mint a tartalmatlan, öncélként tételezett, és leginkább még személyi autonómiával és integritással sem rendelkező személyek által lobogtatott ?autonómiázás?[iii] ? önámítás. A kultúrhős (culture hero) civilizációs újító (mitológiai dimenziójától nem függetlenül: mint Prométheusz, a tűz csiholója, vagy Ikarosz ? akinek legendás alakját Bretter egy mérvadó esszéjében újítja föl, adekválja sajátos helyzetünke ?, vagy a ?második-, N-edik világteremtő? próféták tettei, stb.), aki közösségi energiákat szabadít föl, aki elindítja a hagyományok újszerű újraértelmezését, sőt ?hagyományokat talál ki? (inventing tradition). A kultúrhős nem független és nem ellensége a hagyománynak, csak fölülemelkedik a korszellemen, kilátótoronyból szemléli a múlt példáit és erős akarattal igyekszik megváltoztatni a bevett, kanonizált és elévült értelmezési kereteket, újakat létrehozni (a domináns episztémé hatalma és kontinuitása ellenében azinnovációban rejlő hatalmat, és főleg mobilizáló erőt, képviseli). Az igazi kultúrhős soha nem végzi be munkáját, az hosszútávú és nagy erőfeszítést igénylő munka, legtöbbszőr csupán célokat jelöl ki. Mégpedig hiteleseket, olyanokat, amelyek megvalósíthatók (fezábilisak, mondanánk mostani szakzsargonban), ha nem holnap, hát valamikor a jövőben, de amelyekhez csatlakozni lehet, amelyek híveket/követőket, egzaltáltakat és józanakat, álmodózakat és gyakorlatiasakat, stb., de minden esetben elkötelezetteket gyűjt maga és eszméi köré.

Tagadhatatlan, hogy Orbán ? Magyarországon, sőt akár a rommagyarság körében is ?  ilyenszerű kultúrhős, vagy legalábbis akként tűnik föl, nemcsak megszállott, hanem haszonelvű követőinek körében egyaránt. Csakhogy, és ez a megkülönböztetés a mérvadó, egy disztópia, az illiberális demokrácia, a totalitarista állam és a maffiamódszerek megszállotja: anti-, illetve negatív kultúrhős (populista/demagóg példaképeivel, mint Putyin, Erdogan, vagy Trump, és  követőivel együtt), ezért jóhiszeműen követésre nem ajánlható. Az anti-kultúrhős paradoxona és azután vesztének forrása, hogy negatív, sőt kultúrát és társadalmat romboló, korszerűtlen, stb., eszméket és (politikai)gyakorlatokat újításként próbál eladni. Ideig óráig tagadhatatlanul hatásosan, sokakat megtévesztő módon ? tehetsége a reakcióban, a gyülöletkeltésben, a manipulációban, az erő(szak)kultuszban, az avitt újszerűként való tálalásában, stb., van ? viszont mint mindig, előbb vagy utóbb (történelmi léptékkel mérve mindig előbb) kiderül: eszméi és magatartása nem a közösséget ért különös kihívások megoldásának, hanem a problémáknak a részei. És ne feledjük az anti-kultúrhősök ténykedése, akiknek fölismerése, leleplezése, a valódiaktól való megkülönböztetése nem kis egyéni és kollektív feladat, rendszerint katasztrófákhoz vezettek/vezetnek. Különös, de számomra úgy föst, hogy a reakciós eszmék és politikai attitűdök kijelöléséhez, fölvállalásához és bevezetéséhez, no meg követéséhez és sulykolásához, mintha mindig, történelmi távlatból tekintve is, lenne elég bátorság, harsányság, harckészség, stb. Az igazi kultúrhősök kevésbé harsányak, halkabbak és szemérmesebbek, a csendes és kontemplatív aszkézis, vagy legalábbis az önmegtartóztatás az erényük. A hiteles gondolatbátorság, a parrhesia, Szokrátésztől/illetve Platontól kezdve halkszavú, sőt kétkedő és önreflexív.

Akármennyire is meglepő, de a rendkívüli kihívás (a parrhesia követése) ma, a rommagyar értelmiség számára ? de amiért megéri ebben a státusban megmaradni ? a harsány habonyista/orbánista propagandától elhatárolódni (és nem megkésett Daedalus-ként bűvkörének gyilkos csapdájába esni), a haladó tradíciót (ennyiben akár legyünk/maradjunk korszerűtlenek), azaz a politikai nyugatot, és az eredeti Európa-projektet követni.