Elnökünk szeret azzal tüntetni, hogy ő mint a Német Demokratikus Fórum egykori elnöke kisebbségi. A bibi csak ott van, hogy efféle kisebbségivel tele a padlás. Még mindig jól emlékezhetünk Alaxandru Moghioro? és Ion Gheorghe Maurer elvtársra és társaira. A román Vikipedia máig úgy emlegeti a leendő Moghioro? elvtársat (akkor még Mogyorós volt), mint ? a megelőzően Maros-, Csík- és Háromszék megyék gyanánt emlegetett ? tartomány (?Regionala?) főnökét. (Olyan, hogy Regiunea Autonomă Maghiară nyilván nem is létezett.) Elvtársunk, aki a tartomány élén még kvázi magyarként gyakorolt osztályharcos karakánságinak eredményeként később a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egyik ?meghatározó? tagjává vált, ma a fentiek ellenére sem ússza meg a kis gonosz utalást, miszerint az Intercom ügynöke volt. (Ja, hiszen mégiscsak voltak megbocsáthatatlan bűnei is, a Magyar Autonóm Tartomány és halálos ágya, amikoris visszavonta tévedéseit.)
Nos, haladó hagyományaink ? Intercom ide vagy oda ? továbbra is érvényben vannak.
A román hatalomnak, mely továbbra is imádja a kisebbségeket, továbbra is szüksége van Moghioro? és Maurer elvtársakra. Ámbár a moghioro?ok ideje mintha lejárt volna. De hogy a hatalom a nem is létező (a?a ceva nu există des?vâr?ire) Székelyföldről hatásosan elterelhesse a figyelmet, egy olyan kisebbség képviselőjét teszi államelnökké, mely a szászok Ceu?escu általi kiárusítása nyomán gyakorlatilag már tényleg nem létezik (abia mai există).
Az, hogy Johannis úr nem kegyel bennünket, magyarokat, kétszeresen is érthető. Egyrészt mi, magyarok voltunk azok, akik a XIX. század végén belevágtunk az egységes magyar nemzetállam megvalósításának (láz)álmába. Hogy a szászok több mint 700 év után sem éreztek különleges hálát a Magyar Királyság iránt, az többé-kevésbé érthető. Nekünk, magyaroknak legalább annyira hálásaknak kellett volna lennünk azért a civilizációs teljesítményért, melyet nekik köszönhettünk. Nos, hát mi sem voltunk azok. 700 év szolgálatért kaptak tőlünk hálából egy Árpád szobrot a brassói Cenk tetejére. És a ?lehetőséget?, hogy idővel magyarrá válhassanak. Hogy mennyire nem fűlött hozzá a foguk, azt csak az tudhatja, aki a Kronstätter Zeitung századfordulós évfolyamaiba beleolvasott. Így aztán úgy vélték, hogy a kisebbségi románoktól többet kaphatnak, mint az önmagukat (néhány százalék jogán) többséginek vindikáló magyaroktól. (Végül aztán ők is azt kapták jutalmul, amit mi büntetésül: városaik elrománosítását, nyelvük-kultúrájuk fokozatos visszaszorítását.) Az persze már feledésbe merült, hogy a hét évszázadból legalább ötben egy magyar királynak vagy erdélyi fejedelemnek is csak akkor volt joga belépni városaikba, ha ahhoz a szász közösségek is hozzájárultak. A kérdés persze (egy-két erdélyi fejedelemtől eltekintve) föl sem merülhetett, hiszen tőlük kapták azokat a privilégiumokat, melyeket ma Johannis úr ? a székelyekre vonatkoztatva ? halvány másolat gyanánt is abszurditásoknak tekintene. A jótétemények emléke hamar feledésbe merül. A sérelmek azonban (mint tudjuk) örökre megbocsáthatatlanok maradnak. A szászok sem tudtak nekünk többé megbocsátani. A románoknak rejtélyes módon ? legalábbis Iohannis személyében ? maradéktalanul.
Iohannis úrnak persze van egy másik indoka is: a magyar kisebbségtől nem sokat remélhet (még akkor sem, ha elnökké választásakor mindannyian rá szavazunk), a román többségtől annál többet.
Két okból is. Egyrészt, mert a Moghioro?-Maurer szindróma továbbra is érvényes. A kvázi hivatalos nemzeti doktrína akadálytalan végrehajtása szempontjából Románia számára ?létfontosságú?, hogy a bizonyítsa: az országban a kisebbségi kérdést sikerült (ha nem is egészen német módra) példamutatóan megoldani. A székelyek minden ok nélkül zelegorkodnak. Másrészt azért, mert Európa leghatalmasabb államának, a németnek lelkét nyilván simogatja, hogy mégiscsak egy német vált Románia államelnökévé. Még az erdélyi szászok Németországba szakadt utódai is egyfajta elégtételt érezhetnek. Persze már, aki. Románia határainál mindenesetre továbbra sem kell hazaigyekvő szász migránsok tömegeit feltartóztatni. A Iohannis-tünemény azonban a politika számára mindkét oldalról ragyogóan kamatoztatható. Romániának szüksége van Németországra. Németországnak (ha másért nem, hát a V4-ek befolyásának mérséklése végett) szüksége van Romániára. A romániai magyarokra egyiküknek sincs. A német kisebbségre ma már mindkettőnek lehetne szüksége, csakhát, mint említettem, nu prea există.
Johannis úr Moghioro? elvtársnál sokkal elővigyázatosabb, ő nem lett Iohani?, csupán Johannisról Iohannisra keresztelkedett át.
Példája azonban figyelemre méltó. Azt üzeni: kedves kisebbségiek, váljatok románná ? s akár államelnökök is lehettek. Ha nem, élhetitek továbbra is berozsdásodott álmaitokat valamiféle soha nem volt Mátyás királyról. Hogy az illető tényleg nem nagyon létezhetett, arra tanúbizonyság, hogy bár ? a mai Kolozsváron több táblácska is hirdeti, miszerint get beget román volt ? az erdélyi román népi hagyományban a középkortól máig nyoma sincs semmiféle ?Matias? nevű legendás urakodónak.
Sapienti sat.