A hónapok óta tartó viták, tiltakozások, aláírásgyűjtés ellenére az Emil Boc által vezetett kolozsvári polgármesteri hivatal versenyvizsga bizottsága végül mégiscsak azt a Ioan Vasile ?enét (újságírói nevén Ionu? ?enét) találta alkalmasnak a kolozsvári Városi Tanács Oktatási, Kulturális, Vallási, Sport és Szociális Bizottságának irodavezetői tisztségére, aki Funar egykori jobbkezeként a NapocaNews és más hazai és külföldi szélsőséges nézeteket propagáló internetes portálok és lapok szerzőjeként maga is nyíltan kisebbségellenes agitációt folytatott és folytat. Kolozsvár egyetemi város és az erdélyi román és magyar közösség kulturális központjának polgáraként. ?ene a született (azaz ?zsigeri?) ortodoxokkal szemben még az egyéb őshonos vallási kisebbségeket (a román görög-katolikusokat, s természetesen a nem román római katolikusokat és protestánsokat) is valamiféle távelygőknek (pocăi?i) nyilvánítja. A nyelvi-kulturális, nemi és egyéb kisebbségekről nem is beszélve. Utóbbiakat ma is a tipikusan újlegionárius és neonáci ideológia nyelvén bélyegzi meg.
Jellemző az újdonsült irodavezető gátlástalanságára, hogy 2015-ben az Országos Diszkriminációellenes Tanács tagjai közé is be szeretett volna jutni, hogy lehetőség szerint annak munkáját is zátonyra futtassa. Akkor tizennyolc civilszervezet tiltakozott kinevezése ellen. Így aztán kénytelen volt beérni a Kolozsvári Városi Tanács Kulturális Bizottságának tagságával. Átmenetileg. Mert néhány hónapja a Bizottság elnöki tisztére is pályázatot nyújtott be. Ez a gesztus újabb tiltakozásokat váltott ki. Mindhiába. A versenyvizsga bizottság az 580 kolozsvári polgár, többségükben románok által aláírt márciusi tiltakozó jegyzék, és a Mentsük meg Romániát Szövetség kolozsvári szenátorának, Mihai Go?iunak nyílt levele dacára is ?ene pályázatát találta a legintelligensebbnek, úgymond.
A hivatalos diskurzusban multikulturálisnak aposztrofált Kolozsvár kulturális, vallási, szociális ügyeit tehát a jövőben egy a román közvélemény jelentős része által is xenofóbnak, antiszemitának, magyar- és románellenesnek, neolegionáriusnak és neonácinak tartott személyiség fogja ?koordonálni?. Aligha van még állama az Európai Uniónak, melyben hasonló képtelenség lehetséges volna. Minálunk az. Nem mintha Dániában, Franciaországban, Ausztriában, Szlovákiában vagy Magyarországon ne lennének szélsőséges személyiségek vagy pártalakulatok, de ott a közvélemény felzúdulása minden esetben meghiúsítja az államapparátus kulturális intézményeibe való beiktatásukat.
Egyebek közt éppen a diszkriminációmentesség jegyében.
Az elutasítást az adott társadalmak egészséges önvédelmi mechanizmusain (biológiai terminussal immunrendszerein) túlmenően az uniós támogatás is lehetségessé teszi. Különös módon azonban az Európai Unió diszkriminációmentességet garantáló hivatalai és politikai fórumai a minálunk zajló történések érzékelésére következetesen süketeknek és vakoknak bizonyulnak. Mintha maguk is diszkriminálnának. Amit a hazai szélsőségesek természetszerűen bátorításként is felfoghatnak. A Funar-féle elvakult nacionalizmus a kolozsvári románság többségének hála kiszorult a hatalomból. S a kolozsváriak körében egy olyan pártalakulat is népszerűvé válhatott, melynek Mihai Go?iu révén nem csak meggyőző érvei vannak, de bátorsága is van hozzá, hogy hangot adjon érveinek.
A tiltakozások figyelmen kívül hagyása arra utal, hogy a Boc hatalomra kerülésével beindult, majd újraválasztásával megszilárdulni látszó normalizálódási folyamat ?ene kinevezésével mintha ismét megtorpant volna. Továbbra is a román politikai kultúrában jól begyakorolt ?húzd meg, ereszd meg? elve látszik érvényesülni. Bocnak ? ?ene kinevezésével ? minden bizonnyal a többnyelvű helységnévtáblák ügyében tett gesztus árát kell törlesztenie. Elvégre ő is politikus ? Funar egykori híveinek tudatállapotával is számot kell vetnie.
A tiltakozók közt magától értetődően az RMDSZ kolozsvári szervezete is ott van. De megnyugtató, hogy már nincs merőben egyedül, számosan vannak román szövetségeseink is. Fájó, hogy az Európai Unió a román szélsőségesség veszélyeit kevésbé képes átlátni, mint a dán, a francia, az osztrák, a lengyel és mindenek előtt a magyar nacionalizmus veszélyeit, de mint minden hátránynak, talán ennek is lehetnek előnyei. A román társadalom ? masszív külső támogatás nélkül ? előbb-utóbb maga fog rákényszerülni arra, hogy a románság és a kisebbségek szempontjából egyaránt kockázatos, sőt, talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy a román nyelvi-kulturális közösség szellemi rehabilitációját a magyarénál is hatékonyabban gátló (a dák autochtonizmus jegyében latin eredet ?kínos képzetét? is elutasító) nacionalista elvakultság ellenszereit maga gyöngyözze ki.
Mi, magyarok magunkon is főként ennek a folyamatnak a katalizátoraiként segíthetünk. Ez persze csak rendkívül bonyolult és nem akármilyen egyensúlyérzéket igénylő kötéltánc révén lehetséges, hiszen jogaink közvetlen védelmezéséről sem mondhatunk le, ami román honfitársaink egy részében még mindig álságos ?önvédelmi? reflexeket generálhat.
De hogy Kolozsváron ? a ?ene epizódtól függetlenül is ? zajlik valamiféle ?óvatos? normalizáció, azt nem csupán az USR szerepvállalása és Boc hatalomgyakorlásának egynémely aspektusa, hanem főként a Marosvásárhellyel való összehasonlítás illusztrálhatja.
Ott, amint azt a katolikus gimnázium kálváriája is mutatja ? tényleg kevés kivételtől eltekintve ? még mindig a ?ene-féle nemzetkép az egyeduralkodó.