A munkásosztály ma nem piacos, aki odatartozik annak a számára sem jelent sokat, és főként nem jelent identitását meghatározó tényezőt, egyáltalán nem valami olyasmi, amihez tartozni öntudat, sőt akár büszkeség kérdése lenne. Az öntudatos munkásosztály társadalmi terét mára kitöltő prekariátus (az egyik-napról a másikra tengődő, bizonytalan állasú és sorsú kiszolgáltatott nagy többség), szervezetlen és képtelen társadalmi mozgalmak elindítására és fönntartására, néma és nem tud, pontosabban, nem is tudhat föllépni saját érdekében. A munkásosztály elhallgattatása nem önkéntesen zajlott, hanem a globális, neoliberális gazdaság- és pénzpolitikák következménye, annak is a felügyelet alapú társadalompolitikájához kapcsolódik. Ez a máig domináns politika, egyfelől a jóléti gondoskodást (?corectiv workfare?-re) éhbérért folyó kényszermunkára cserélte, másrészről pedig kriminalizálta a szegénységet. (Sajátos és látványos módja ennek az, ami nálunk történik. Hónapok óta igyekszik a hatalom /és csatolt része, igen, az RMDSz/ dekriminalizálni a korrupciót, ha nem sürgösségi kormányrendelettel, akkor parlamenti újraszabályozással, az ügyészség és bíróságok politikai kiszolgáltatásával, stb., és közben továbbra is büntetve a szegénységet. Ha valaki tyúkot lop az csak ülje le, ha fél megyét, akkor meg majd legfennebb szabadlábon, vagy ha kétszázezer lejenként teszi, hát sehogy).
Érdekes, bár nem meglepő, hogy mára a régiónkban kialakult posztszocialista rendszerek maradtak ennek a politikának a fő támaszai. Hiszen itt nincs semmiféle ellenállás, azokkal az agresszív társadalomellenes politikákkal szemben, amelyek a neoliberális, a politikai, és főként gazdasági, hatalom által kontrollált, viszont ?szabadnak? föltüntetett beavatkozásokra épülnek, amelyek ellen a politikai nyugaton van számottevő föllépés és ellenállás. Ott ahol az alávetettek és kiszolgáltatottak, a bérből és fizetésből élők észreveszik, hogy a fogyasztói társadalom (a mögötte álló fogyasztói kultúrával együtt), nem, sőt nem elsősorban tömeges jólétet, hanem hatalmi ?technikát? (is) jelent, a kiszolgáltatottság új formáját: ha az vagy, amit és amennyit fogyasztasz, akkor ezen keresztül könnyen kontrollálni lehet téged. Politikai beavatkozással meg lehet határozni, hogy ki legyen gazdag és ki legyen szegény, ki mit és mennyit fogyaszthat, ami aztán társadalmi státusát és habitusát egyaránt meghatározza, sőt egyre inkább identitását is. Az így fölépített identitás viszont üres és fölületes, leginkább attól függ, hogy a fogyasztást, mint kiválóságot kommunikálja, mutassa föl a társadalom többi tagja felé. Irigységet, meg megvetést keltve: a fogyasztói identitás alapja a hívság, ami nem összeköt, hanem elválaszt, nem csökkenti, hanem ? gyakran csupán a látszat szintjén, a szemfényvesztés, mint stratégiai eljárás közvetítésével, de reálisan ? növeli a társadalmi egyenlőtlenségeket és távolságokat. A fogyasztói kultúra társadalmi, sőt globális szinten, nem a szolidaritásra, hanem a fogyasztásban való versengésre épül. Egyéni döntésként tünteti föl a társadalmi/hatalmi kényszert (?Akinek nincs semmije az annyit is ér? ? mondta nemrégiben egy magyar főminiszter, azóta maga is hallgat róla, de azért sokan, túlságosan sokan gondolják ezt így), mintha ugyan a legszegényebbeknek és elesetteknek lenne bármiféle választási lehetőségük, mintha választhatnák a gazdagságot. A gazdagok és hatalmasok, a nincstelenek és kiszolgáltatottak megvetésében, sőt megalázásában lelik örömüket, hivalkodásukkal pedig még rúgnak is egyet az elesetteken, hiszen őket is megfertőzte a fogyasztás varázsa, a kielégíthetetlenség végtelen perspektívája, és ezért fokozottan boldogtalanoknak érzik magukat.
Szóval sem az elnöknek, sem a miniszter-elnöknek és főnökének, de még a mi kisebbségi elnökeinknek sem volt szava, vagy üzenete a bérből-fizetésből élőknek, lefoglalta őket a luxusban eltöltött 7vége, a fogyasztás magánügy, május elseje meg a fogyasztás (a nagy zabálás) ünnepévé lett. És a politikusaink sunyításáé, amibe belefér, hogy ?komcsi ünnepnek? mondják a nemzetközi munka ünnepét, miközben a dátum az 1886-os chicagói nagy munkássztrájkok emlékét idézi, a nemzetközi munkásmozgalom vívmányaira lenne hivatott méltó módon megemlékezni (az USA-bn és Kanadában szeptember első hétfőjén van a ?Labor Day?, aminek ugyanaz az értelme). Május 1. is megmutatja a politika ürességét és képmutatását, hiszen baloldalinak mondott kormány van[1], és egy szegény országot próbál vezetni, kockacukorral és korbáccsal a kezében. Még szerencse, hogy a szegények közt is szegény, a kisjövedelmű rommagyar társadalom ?ügyét? egy jobboldali párt, és politikai vállalkozók viszik, így hát a mi politikusaink csak szavazatait akarják a munkásoknak, a prekariátusnak, azután meg úrhatnámkodnak, hiszen ők nemzethyek, meg konzervatívok, meg jobboldaliak. És egyébként is, a szegények és nincstelenek helyett is fogyasztanak és vagyonosodnak, hát nem?
Így azután ? a szabadnap ellenére ? mind a román, mind a rommagyar sajtó (amely ebben az egy dologban nagyon up to date, érzi az idők szavát[2]), elfelejt még egy röpke reflexiót is megjelentetni a munkásünnepről: nem téma, majd sütünk valamit a hosszú 7végén a szabadban (értsd, eszünk-iszunk, magyarán a 7köznapoknál sokkal többet fogyasztunk, ami talán a kereskedőknek és kistermelőknek, akár a turizmusnak is hoz valamit a konyhára, oszt annyi), és jó esetben egy napot pihenünk, már akinek nincs munkanap elsején is, és észrevétlenül múlik el az ünnep.
Magyarországon ugyan igyekezett az ellenzék kihasználni ? valójában megszállni, illetve rátelepedni és ?újraértelmezni? ? a majálisban még úgy ahogy rejlő nosztalgia-ellenállást és mozgosítási lehetőséget, csak éppen az ünnep eredeti értelméről esett kevés szó. Az elnyomottak, kizsákmányoltak, megnyomorítottak nem kaptak megszólalási lehetőséget (nehéz is lenne a megalkuvó, a mindenkori hatalomnak rég gazsulázó szakszervezetekkel, nem létező munkásmozglommal, stb.), az ők hangja nem hallatszott továbbra sem.
Nincs ma már a naptárnak olyan napja, amely ne lenne ünnepe valaminek, csak éppen a munkát és munkásokat ?felejtjük el? méltón ünnepelni. Talán, ha az át nem gondolt és piacképtelen inasképzés ? magyar módira[3] ? itt is győz az általános műveltséget adó, életre nevelés fölött, egyszer majd a munkának is lesz ?böcsülete? és méltó ünnepe.