Hogy világunkban milyen mélyreható változások zajlanak, azt mi sem bizonyíthatná szemléletesebben, mint az cikk, mely a Die Welt március 10-i számában jelent meg, s melynek alaptétele az, hogy az Amerikai Egyesült Államok a maga gazdasági hatalmával úgy viszonyul a világ többi részéhez, mint egy óriás a köréje sereglő törpékhez. Már az írás címe is sokkoló: ?Amerika ígyen uralja a világot?. Egy német újságírónak Trump hatalomra jutása előtt eszébe sem juthatott volna, hogy aAmerikáról hasonló hangnemben értekezzék.
Ma már megteheti. A kiindulópont a Credit Suisse Research Institut egyik újabb keletű tanulmánya, mely megállapítja, hogy Amerika e pillanatban is a világ tőzsdei értékpapírjainak 57 százalékát birtokolja. A világ többi államai, Kínát, Japánt, Angliát, Németországot, Indiát, Braziliát is beleszámítva a maradék 47 százalékon kénytelenek osztozni. Persze Kína és Japán is jelentős részvénypiaccal rendelkezik, de a helyi tőzsdéken forgalmazott részvények túlnyomó többsége állami tulajdonban vagy nagy cégkonglomertátumok tulajdonában van, ami mérsékeli az általuk lebonyolított kereskedés jelentőségét. Ha pusztán a szabadon forgalmazható értékpapírokat tartjuk szem előtt, a japán részvénypiac alig egyhatoda az amerikainak. Európáról nem is beszélve. Európa ugyanis fokozatosan, de jól érzékelhetően veszít jelentőségéből. Németország, a kontinens vezető állama mindössze a világ tőkepiacának 5 százalékával rendelkezik.
Pedig maga a New York-i tőzsde alig 200 esztendős. A tanulmány csupán a Credit Suisse 117 évének adatait dolgozta fel. Az elmúlt száz év alatt lezajlott változások horderejét azonban akkor mérhetjük fel igazán, ha a jelenlegi helyzetet a múlt század első évtizedének adataival vetjük össze.
Az 1900-as évek elején a berlini tőzsde a New York-ival volt egyenértékű, s Németország, Anglia, Oroszország és a feltörekvő Egyesült Államok még egymás egyenrangú versenytársai.
A londoni City ma is impozáns, de ami a globális kapitalizmust illeti, nincs semmi más, csak Amerika és a világ többi része. Az amerikai dollár, mely a világkereskedelem szinte kizárólagos fizetőeszköze és a hatalmas tőkeerő, Amerikát abszolút gazdasági hatalommá teszi.
Ez a fejlemény az amerikai demokrácia kétségtelen hatékonysága mellett a két világháború, s az azokból következő két diktatúra számlájára írható. A kommunizmus Oroszországot, a fasizmus Németországot tette tönkre. Az Amerikai Egyesült Államok számára azonban mindkét világháború a gazdasági világuralom megszerzésének felpörgését eredményezte. Az amerikai tőke mindkét világháború után elárasztotta a kivérzett Európát, s gyakorlatilag ugyanez történt a Szovjetunió szétesése után is.
Németország legnagyobb vállalatóriása a SAP AG, mely a világ vezető integrált vállalatirányítási rendszerének forgalmazója, ma már pusztán 57. a világrangsorban, s értéke alig egyhatoda a legnagyobb amerikai vállalat piaci értékének.
A fentiekből egyértelműen kiderül, hogy Amerika számára az elmúlt évszázad legjelentősebb ?gazdasági vállalkozásai? a háborúk voltak. Ezek sorsát, bár soha nem Amerika ellen irányultak, minden esetben Amerika döntötte el. A négy vezető európai nagyhatalom, Anglia, Németország, Franciaország és Oroszország jószerével elvérzett a világháborúkban. Amerikában azonban még a hadiipari beruházások is a gazdaság felvirágzását eredményezték.
Igaz, a második világháborúból a Szovjetunió is komoly hasznot húzhatott, de a pusztítások is hatalmasok voltak. Arról nem is beszélve, hogy a kommunista tervgazdaság a hatalmas ország erőforrásainak gyakorta teljesen értelmetlen, pusztán ideológialag indokolható pocséklásához vezetett. S a szatellitállamok gazdasági gyarmatosítása sem bizonyult sikertörténetnek.
Így aztán az Amerikai Egyesült Államok a hidegháború végóráiban a Szovjetuniót olyan fegyverkezési hajszába és háborús kalandba kényszeríthette (lásd Afganisztán), melyek költségeit a szovjet gazdaság már nem viselhette el, sikerült tehát a hidegháborút is ? immár egymagában ? megnyernie.
Amerika számára azonban akkor még a világ leghatalmasabb hadseregének fenntartása is jó beruházásnak bizonyulhatott, hiszen ez a hadsereg a Szovjetunió szétesését követően is az amerikai és angol gazdasági érdekek érvényesítését szolgálhatta.
Egészen a legutóbbi időkig, hiszen a trend megfordulni látszik.
Úgy tűnik, hogy a gazdasági világhatalom megőrzéséhez a hadsereg nem csak kevés, de fokozatosan maga is olyan teherré válhat, mely immár belülről kezdi bomlasztani magát a világhatalmat is. Az amerikai gazdaság meglepően gyors felfutását a világkereskedelemben betöltött helyzetének köszönhette. Amerikába ugyanis a világ minden tájáról folyamatosan és mind nagyobb mértékben áramlott a haszon. Ezzel azonban az amerikai életszínvonal olyan szintet ért el, hogy az amerikai cégek tulajdonosainak már nem érte meg amerikai bérekkel Amerikában befektetni, s ezzel megkezdődött az a globalizációnak nevezett folyamat, mely a tőke szabad áramlásának következtében a termelést az olcsóbb munkaerőt kínáló perifériákra terelte. Ez a folyamat továbbra is elsősorban Amerikát gazdagította, csakhogy ebből a gazdagságból nem az amerikai munkavállalók, csupán a nagyvállalatok tulajdonosai és részvényesei profitálhattak. S az utóbbiak számára a tőke szabad áramlása az adómegkerülés addig ismeretlen lehetőségeit is megnyitotta.
Az amerikai állam azonban kezdett eladósodni. Az eladósodás, a középosztály leszakadása és az alsóbb társadalmi rétegek elszegényedése váltotta ki aztán azokat a válságjelenségeket, melyek nemrég Trump választási győzelméhez vezettek. Trump a válságból a (korábban éppen Amerika által kierőszakolt) szabadkereskedelem korlátozásában látja a kiutat. Ez a törekvése azonban nem csak az amerikai nagyvállalatok, de a világ többi részének ellenállását is kiváltja. Ezt a világ 20 legjelentősebb gazdasági hatalmának hétvégi, Baden-Badenben tartott tanácskozása is világosan jelezte. A zárónyilatkozatból kimaradt a szabadkereskedelem kiterjesztésének korábban mantraszerűen ismételt követelése, sőt a gazdasági bezárkózás elutasítása is. A megbeszélések kézzel fogható eredmény nélkül zárultak.
Az amerikai állam lassan elképesztő gazdasági hatalma dacára is csődközeli helyzetbe kerül. Ez az állam ugyanis nem az állampolgárok, hanem a bankok és a nagyvállalatok állama. Számottevő adót jobbára csak az előbbiek fizetnek. S ezen a helyzeten a gazdasági elszigeteltség aligha változtathat.
Ez utóbbi ugyanis ? a jelekből ítélve ? olyan nemzetközi feszültségeket generál, melyeket Amerika is csak katonai hatalmára alapozva tudna kezelni. Azaz, ugyanabba a zsákutcába hajszolná önmagát, melybe negyedszázada a Szovjetuniót hajszolta.
A XXI. század elejére Amerika egyfajta végső győzelmet aratott. Ma már nincs egyetlen számba jöhető ellenfele sem. Csakhogy a világtörténelemben a ?végső győzelem? mindig a vereség kezdete szokott lenni.