Arany, aki fénylik

Tegnap, itt a Bukaresti Rádióban, Forró László műsorában is beszéltek róla: kétszáz éve született Arany János és szülővárosában, Nagyszalontán egész napos rendezvénnyel indult az Arany János emlékév. Néhány esztendeje, egy hegyvidéki ember számára ugyancsak fullasztó-tikkasztó nyári napon, reggeltől-estig jómagam is ott ténferegtem a városban, és most visszagondoltam: vajon mi is az, ami megmaradt bennem a a város Arany-kultuszából? Nos, úgy gondolom, mindenekelőtt az a puritán egyszerűség, amely az Arany-múzeumban a költő tárgyi hagyatékából, íróasztalából, ülő alkalmatosságaiból, ágyából, pipáiból, és minden más tárgyból-eszközből kiáradt. Egy olyan embernek a környezete, akitől a lehető legtávolabb állt bármiféle mesterkéltség, vagy ne adj Isten, feltűnési vágy, és ez sokkal jobban illett hozzá, mint az egykori szülőháza helyére felépített nádfedeles házikó, és az udvarára telepített ösztövér kútágas, hórihorgas gémmel, amely inkább illusztrált, semmint korabeli idők hangulatát hozta vissza. Nagyon tetszett viszont, hogy a háztól nem túl távoli, és nem egy-, hanem kétnyelvű óvodát, Toldinak nevezték el, és nem csupán azt gondoltam el, hogy micsoda szép szál legények kerülnek majd ki innen, hanem az is eszembe jutott: vajon a Toldit legalább részleteiben fordították le románra? Jól-rosszul sikerült, félbehagyott, majd újból nekilendülő és megint megtorpanó, végül úgy-ahogy befejeződő német, olasz, finn, angol fordításokról tudok, de hogy román is lenne, azt kétlem. Úgy emlékszem, a Walesi bárdokat és néhány balladát a két világháború között megjelentettek, de az Arany-fordítások meg sem közelítik a Petőfi-átültetéseknek, tolmácsolásoknak a számát, és ez utóbbiak ráadásul nem akármilyen fordítókhoz, hanem neves költőkhöz fűződnek. Talán ez a kettőszázadik évforduló, az Arany-év jó alkalom lesz arra is, hogy ha nem is fordítást, hanem minél több tanulmányt is megjelentessenek arról az alkotóról, aki immár életének színtereivel két országot is összeköt. De visszatérve Nagyszalontára, az Arany ?múzeumba, jól emlékszen a gyászjelentőjére, amelyben a család hírül adja 1882. október 22-i elhunytát, és akkor, ott arra gondoltam: aki számunkra az iskolában, különösképpen Petőfi mellett, matuzsálemkorú költőnek számított, voltaképpen nem is volt annyira idős. A hatvanöt esztendősek manapság írnak, festenek, alkotnak, politizálnak, a maguk hat és fél évtizedével korántsem számítanak olyannyira aggastyánnak, amint annak idején az epilógussal, a lantletevéssel és az Őszikékkel jó magyar tanáraink belénk ültették. Bizony, Arany Jánosról, akár mai tanulságokkal is, bőven lenne még amit átértékelnünk, többek között a költészethez, a nyelvhez, a családhoz, a pályatársakhoz, a kisebb és nagyobb közösséghez, a hatalomhoz, a hétköznapokhoz, a szerénységhez és az alkotáshoz füződő viszonyát, mindenekelőtt pedig minél gyakrabban elolvasott verseiben kellenne újra meg újra megtalálnunk mindazt, amely olyannyira emberi, hogy évszázadok teltén és nemzedékek múlásán túl is az időtlenség jeleit hordozza magán.