Recep Tayyp Erdogan, Törökország elnöke jóváhagyta azt az alkotmánymódosítást, melyre második elnöki ciklusának kezdete óta sóvárog, s mely lehetővé teszi számára, hogy újabb két választási ciklus tartamára (azaz gyakorlatilag 2029-ig) betölthesse az elnöki tisztséget. Ráadásul úgy, hogy miniszterelnökétől is megszabadulhat. Az alkotmány-módosítás ugyanis Erdogan egy másik álmát is teljesíti: egy ? az amerikaihoz hasonló ? elnöki köztársaság kialakítását, melyben az elnök egymaga gyakorolja az állami főhatalmat, maga nevezi ki minisztereit, sőt, a parlamentet is föloszlathatja (igaz, az utóbbinak, mivel a parlamenti és az elnökválasztás csak egyidejűleg történhet, elnökválasztással is társulnia kell, de Erdogan népszerűsége ezt a veszélyt ?örök időkre? tárgytalanná teszi).
Történik mindez egy, a nyugati világban páratlan tisztogatási kampány háttere előtt, melynek során ? egy szerfelett gyanús puccskísérletet követően ? 120 000 török állampolgárt bocsátottak el állásából, 90 000-et őrizetbe vettek, s 40 000-et le is tartóztattak. Köztük 160 (!) újságírót is.
A nyugati sajtó, mely eddig is ? az Egyesült Államok után a második legnagyobb haderővel rendelkező NATO szövetségest megillető ? visszafogottsággal aggódott a török demokráciáért (Magyarország és Lengyelország összehasonlíthatatlanul kisebb bűnökért is évek óta szégyenpadon ül), úgy véli, hogy Erdogan döntésére voltaképpen a szintén eljövendő diktátorként aposztrofált Trump hatalomra jutása teremtett lehetőséget. Az angol The Guardian egyik vezércikkírója cikke címében is arra szólítja fel olvasóit, hogy ?Ha Amerika jövőjét látni szeretnétek, szemeitek Recepre vessétek.? (Az ezúttal ironikus cím bennünk, magyarokban az egykori magyar közvéleményt felrázni szándékozó Batsányi még korántsem ironikus szavait idézheti fel. Tempora mutantur.)
Pedig Erdogan egyeduralmi álmait évek óta dédelgeti, s aligha lehettek kételyeink az iránt, hogy előbb-utóbb mindenképpen meg fogja őket valósítani. Törökországnak ugyanis sikerült az arab világ, Oroszország és az Európai Unió alkotta háromszögben kialakult stratégiai helyzetét maximálisan kihasználnia. Az Amerikai Egyesült Államok Törökországot annak ellenére is a legkorszerűbb fegyverzettel ruházta fel, hogy Törökország korábban is sorozatosan és súlyosan megsértette az emberi jogokat, hogy az örmény holocaust csak a német fasisztákéhoz mérhető szörnytetteit Törökország máig nem volt hajlandó elismerni, hogy a nagy lélekszámú kurd kisebbségtől mereven megtagadta a kisebbségi jogok érvényesítését, s hogy e pillanatban is szabályszerű, bár a kurd terrorizmus által némileg ?indokolható? háborút folytat ellenük.
Az Amerikai Egyesült Államok emberjogi doktrínájának kétarcúságát éppen Törökország esete példázhatja a legbeszédesebben. Miközben a világ leghatalmasabb katonai hatalma, a NATO-t is domináló Egyesült Államok a világ legkülönbözőbb tájain Dél-Amerikától Ázsiáig és Afrikáig, sőt Európáig az emberi jogokra való hivatkozással avatkozik ?úgymond idegen államok belügyeibe?, Törökországnak és más, nyíltan antidemokratikus szövetségeseknek engedékenyen elnézi a gyakran még nyilvánvalóbb jogsértéseket is.
Hogy aztán az ?eredmény? még ? az önmagát az emberi szellem kiválóságainak gyülekezete gyanánt számon tartó ? liberális elitet is mélyen megdöbbentse. Mintha ez az elit sem venné észre, hogy Amerika hallgatólagos támogatása nélkül Törökország nem építhette volna ki és érvényesíthette volna azt a nacionalista ideológiát, melyre ma Erdogan diktatórikus hatalmát alapozhatja. A kurdok iránti gyűlölettől és a török dominancia élményétől elvakított török választótestület ugyanis az Erdogan által létrehozott korlátlan hatalomban látja (mert kizárólag abban láthatja) ?hatalmának? garanciáját.
Ez a tényállás pedig arra is lehetőséget teremt, hogy Erdogan az egyeduralmi törekvéseket is a ?közvetlen demokrácia? megerősítésének mintapéldái gyanánt mutassa be. Az alkotmánymódosításról ugyanis április közepén népszavazást tartanak majd. S bár a kérdés a mégiscsak legnyugatiasabb arab államot, a török is megosztja, aligha lehet kétséges, hogy a szavazótestület túlnyomó többsége ? az állig felfegyverzett török állambiztonság, rendőrség és katonaság irgalmatlansága ellenére is újra és újra fellángoló terrorakciók háttere előtt ? a keménykezű Erdogan mellett teszi le voksát.
Erdogan immár úgy érezheti, hogy fő patrónusával is ujjat húzhat. Ez persze nem az első eset. Köztudott, hogy az Al Quaida, a tálibok, sőt részben az Iszlám Állam is amerikai patrónusainak védőszárnyai alatt nőtt naggyá, igaz, minden esetben szembe is fordult támogatóival. Megdöbbentő, hogy az amerikaiak, akik rendszeresen a ?nacionalista? típusú indulatokra alapozva destabilizálják az érdekeiket keresztező államokat, a jelek szerint képtelenek ráébredni, hogy ezek az indulatok számukra is óriási kockázatokat jelentenek.
A Nyugat ahelyett, hogy az államok és az államokon belüli kulturális közösségek teljes jogegyenlőségének elvét tette volna politikájának alapjává, Amerikában és Európában egyaránt a kulturális dominancia, azaz az állampolgári nacionalizmus fenntartását támogatta. A kisebbségi jogokat, ha azok nyelvi-kulturális vonatkozásokat is érintettek, fokozatosan háttérbe szorították. S ami mégis megmaradt belőlük ? a nyelvi-kulturális határok átjárhatóságának doktrínája például ? pusztán az asszimiláció ?humanizálására?, azaz elviselhetővé tételére irányult. A nyelvi-kulturális határokon való ?átjárás? ugyanis kizárólag a kisebbségek számára vállhatott lehetségessé, sőt kötelezővé. A többség számára az átjárást egyetlen állam sem tette még csak lehetségessé sem, nemhogy kötelezővé.
A nagy garral hirdetett kisebbségvédelmi ideológiák ily módon merő többségi manipulációk gyanánt lepleződtek le. A kisebbségek tiltakozásai pedig a felsőbbrendűség részegítő élményébe belefeledkezett többségi csoportokban nyíltan nacionalista reakciókat generáltak. Az önmagát emberjoginak aposztrofáló stratégiák ily módon magukon a Nyugati államokon belül is destabilizáló tényezőkként tértek vissza. Trump győzelme is az ? egykor önmagát uralkodónak tekintő ? fehér középosztály ?kisebbségellenes frusztrációinak? a közvetlen következménye. S ugyanez érvényes az Európai Unió vezető államaira is. A jobbra tolódás itt is a korábban állampolgáriként kultivált nacionalizmus nyílt kulturális nacionalizmussá való konvertálásából fakad.
Ami ? részben legalábbis ? pozitív fejlemény. Ennek a nacionalizmusnak a természetét, kockázatait, perverzitását meglehetősen pontosan ismerjük. Következésként a megoldás is viszonylag könnyen körvonalazható. Ez a megoldás nem más, mint a közvetlenül együtt élő nyelvi-kulturális közösségek teljes jogegyenlőségének, azaz a területi, illetve kulturális autonómia ? számos országban működőképes ? intézményrendszerének egyetemessé tétele.
Csak ez esetben válhat lehetségessé, hogy szemünket többé ne Törökországra, hanem ?mondjuk ? Svájcra vethessük.