Magyarországon tovább dúl a Kulturkampf. Egyrészt az ellenzék kérdőjelezi meg, időnként minősíthetetlen hangnemben a magyar sajtószabadságot, másrészt a kormányzat kérdőjelezi meg a külföldiek által finanszírozott alapítványok létjogosultságát. Mindkét eljárás megalapozottsága kétséges.
Hogy Magyarországon a sajtó szabad, az csak nyilvánvaló rosszindulattal kérdőjelezhető meg. Nincs az a vád, sőt rágalom, amit Orbán Viktorról és kormányáról ? akár a legszélesebb nyilvánosságban is ? meg ne lehetne fogalmazni. Sőt a véleménynyilvánításhoz való jog alapján egyesek ne fogalmaznának ténylegesen is meg. S az sem igaz, hogy a jobboldal monopolizálná a nyilvánosságot. Amennyire a magyar sajtópiacot ismerem, még csak kifejezett dominancia sem tapasztalható. (Amit a szocialista liberális kormányzatok alatt aligha lehetett volna elmondani.) A HVG, a 168 óra, Az élet és irodalom, a Hócipő, a Heti válasz (folytathatnám), ellenzéki hetilapok, a másik oldalról (lehet csak azért, mert érzelmileg az előbbiekhez állok közelebb) pusztán a Demokrata jut az eszembe. S a napilapok esetében sem tapasztalok semmiféle dominanciát. A Népszavával és a Magyar Nemzettel, a Magyar idők és a Magyar hírlap áll szemben. Az internetes fórumok vonatkozásában sem igen fedezhető fel kormányzati dominancia. Sőt. Ahogyan az ellenzéki tévé- és rádióadók vonatkozásában sem mutatható ki egyértelmű aritmetikai hátrány. Más kérdés, hogy a közszolgálati televízió és rádió viszont valóban alig leplezett kormányzati befolyás alatt áll. Az tény, hogy a hírműsorokban az utóbbiak is betartják az ellentétes vélemények együttes megjelenítésének szabályát, kommentár nélkül minden kormányzati állásfoglalás mellett az ellenzéki álláspont is megjelenik. De ha ettől a ténytől eltekintünk, a kormányzati reklámok Szilágyi Domokossal szólva mantraszerűen lelkendezik ?akkurát, hogy fejlődtünk, de akkorát?. S a hírháttér és kommentár anyagok is leplezetlenül a kormányzati álláspontokat ismétlik, sőt sulykolják. Az M1 műsorait hallgatva ? kis túlzással ? még Nicolae Ceau?escu is érezhetne némi ? ?profiknak? kijáró ? irigységet. Jellemző, hogy a rájuk kevéssé jellemző visszafogottsággal ugyan, de az úgynevezett ?királyi? tévé riportereinek szolgalelkűségét még az ellenzékinek igazán nem mondható Lovas István és Bayer Zsolt is kritika tárgyává teszi néha. Más kérdés, hogy milyen nézőpontból. Az elfogultság azonban ? némileg kulturáltabb formában ?, de az ATV, a Lánchíd- vagy a Klubrádió műsoraira is jellemző. Igaz, az Echo Tévében, a Hír Tévében és kevésbé kiegyensúlyozott formában még az ATV-ben is rendszeresen találkozhatunk olyan vitaműsorokkal, melyek mindkét fél véleményeit felsorakoztatják, s az adott körülmények közt tisztességes vitára is lehetőséget teremthetnének. Sajnos a vitázók gyakorta pusztán elbeszélnek egymás mellett, s a másik fél nézeteinek agresszív félresöprése, a kontrolálatlan indulatok, sőt néha már-már a nyílt gyűlölködés is tetten érhető.
Azaz, nem a sajtószabadsággal van gond, hanem a politikai szabadságról alkotott nézeteinkkel. Az Orbán kormány kétséget kizáróan a nyilvánosság politikailag megalapozott átformálására törekszik. Azzal az indokkal, hogy az ellenzék még ma is dominanciát élvez. A szakmai szervezetekben és a civiltársadalom alapítványaiban egyaránt. Az érv szerintem sem mindig megalapozatlan. A módszer azonban igen. A pénz ugyanis, melyet a kormány preferenciálisan osztogat, nem garancia arra, hogy a dominancia megszüntethető. Arra egyetlen lehetőség lenne: a részrehajlásoktól mentes konkurencia. Azaz a méltányos és az anyagiak által nem torzított versenyfeltételek. Soros persze nem a kormányzatot fogja pénzügyileg támogatni. Ennek értelme sem volna. Az esetleges egyoldalúságot a kormányzat teljes joggal ellensúlyozza. Teheti. De nem azzal, hogy a Sorost demonizálja. Sorosnak ugyanis meg van a maga nagyon is indokolt funkciója, implicite igazsága is. És az sem állítható, hogy maradéktalanul részrehajló. A saját ideológia iránti elfogultság a politika lényegéhez tartozik. Igazi demokráciában azonban csak és csakis józan mérséklettel képviselhető. A kormányzatnak természetesen ahhoz is joga van, hogy az alapítványok működését, anyagi forrásainak áttekinthetőségét ellenőrizze. Csak ahhoz nincs joga, hogy Sorost azon az alapon diszkreditálja, hogy jobboldal-ellenes. Romániában, ahol Soros demonizációja ugyanazzal a hévvel folyik, mint Magyarországon, Soros éppenséggel a baloldal hatalmát, azaz a román maffiaállam ?stabilitását? ássa alá.
Sorost ? ha alapítványainak képviselői néha elfogultak és túlzóak is ? kizárólag csúsztatás-mentes érvekkel (s mert az érveket kreálni is lehet, lásd szofisták) főként tényekkel lehet ellensúlyozni. Persze a tények is problematikus teremtmények, de azért van a nyilvánosság, hogy a ténykreatúrák közt, különbséget tegyen. Ha nem hiszünk abban, hogy a hamisság és az igazság közt végül is különbséget lehet tenni, s hogy a különbségtétel alapja kizárólag a folyton változó történelmi kontextus lehet, akkor a demokrácia nem a legjobb rossz, hanem leglehangolóbb önbecsapás. Ez esetben ugyanis csak demokratikusnak álcázott diktatúrák lehetségesek.
Csak az kényszerül a másik ellenérveit adminisztratív eszközökkel elhallgattatni, aki nem hisz a saját érveiben. Azaz Soros alapítványai csak és csakis akkor zavarhatják meg a magyar társadalom ?rendéjét?, ha az a rend mondvacsinált.
Az ember, s ekként a nyilvánosság is esendő. Ezért időlegesen mindannyian megtéveszthetőek vagyunk. De csakis időlegesen. Igaz, ez az időlegesség mértéktelen hatalom birtokában hosszúra nyújtható. A magyar szocialisták ennek a rendellenességnek szinte már klasszikus alakzatát produkálták.
A Népszabadság kedvenc lapjaim közé tartozott. A magyar újságírás szakmai csúcsteljesítményei a rendszerváltás után is kétségtelenül a Népszabadsághoz kötődtek. A szerkesztőség még némi véleménypluralizmus fenntartására is törekedett. Egészen Gyurcsány Ferenc öszödi beszédéig. Ezt követően ugyanis az egyetlen demokratikus eljárás a lemondás és az előrehozott választások kiírása lehetett volna. (Mellesleg öszödi beszéd nélkül is.) Ez nem következett be. Így aztán a szerkesztőség megpróbálta menteni azt, ami nyilvánvalóan menthetetlen volt. Az álláspontok megmerevedtek. A belső cenzúra gátlástalanul gátat vetett a tárgyszerű kritikának is. Én is kénytelen voltam önként szakítani a lappal. Belefáradtam a véleményrovat szerkesztőjével, Révész Sándorral folytatott iszapbirkózásokba. Pedig csupán figyelmeztetni próbáltam. Azt is megírtam, hogy ebből FIDESZ kétharmad lesz. Figyelmeztetéseimet nem voltak hajlandóak közölni. Kétharmad azonban lőn, mert a demokrácia törvényei szerint lennie kellett.
Sajnos, úgy tűnik, ezekből az előzményekből a FIDESZ sem túl sokat tanult. Félő, hogy a szocialista-liberális bravúrt előbb-utóbb maga is megismétli.