Az európai gondolat nagyszerűségének legmeggyőzőbb bizonyítéka, hogy az alapszerződés ? államok közti egyenlőségre, kölcsönös bizalomra, vétójogra és egyéb mélységesen demokratikus eljárásokra alapozott ? elvei az államszövetség szétesésének kockáztatása nélkül megsérthetetlenek.

Ezt az alapvető igazságot éppen a brexit, a britek kiválása tudatosíthatta. Megrázó erővel.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy a nagyhatalmi politizálás (akárcsak az Unióban is) örökre megszűnne (arra bizonyosan lesznek további kísérletek is), pusztán azt, hogy ezek a kísérletek, ha nincsenek is maradéktalanul kudarcra ítélve, az adott feltételek közt hosszabb távon nem igazán lehetnek eredményesek.

Anglia kiválását követően a nagyok természetesen ismét összezártak. Németország, Franciaország és ? az angol kiválással kedvezőbb helyzetbe került ? Olaszország továbbra is megkísérlik ráerőltetni akaratukat a kisebb államokra. Csakhogy ez a törekvés a kicsikben is tudatosítja az egymásrautaltság érzését. A hosszú időn át mesterséges és életképtelen konstrukciónak tekintett Visegrádi csoport tagjai történelmi traumáik, a nemzetépítés meglehetősen eltérő gyakorlata, s az ebből eredő gyanakvások és feszültségek ellenére is ? a mind világosabban tudatosított ? közös érdekek mentén nem csupán egymásra találtak, de szilárd érték- és nézetazonosságról is tanúbizonyságot tesznek.

Törekvéseiket egyre inkább a ?nagyok? sem hagyhatják figyelmen kívül. Annál is inkább, mert az általuk képviselt elvek jelentős részét a baltiak, Ausztria, és a kisebb államok közül Horvátország és Szlovénia is osztja. S mivel újabban is a migránsok útvonala Bulgárián is átvisz, a bolgárok nézetei is közelítenek az előbbiekéhez.

Innen nézve azonban egy olyan tágabb értelemben vett tömörülés körvonalai bontakoznak ki, mely már képessé válhat a nagyok hegemón törekvéseinek kiegyenlítésére.

Ennek a ténynek a felismeréséről árulkodik, hogy a visegrádiak vezetőivel maga Angela Merkel is sorozatos tárgyalásokat kezdeményez, sőt, a múlt hét közepén a Visegrádi országok varsói tanácskozására is mintegy bejelentkezett. Mindez persze nem jelenti azt, hogy feladná hegemón törekvéseit. Célja természetesen a tájékozódás: a vitapartnerek szándékainak, gyöngéinek és erősségeinek feltérképezése. Az erőpolitikát ugyanis ? jó női ösztönnel ? szereti kompromisszumnak feltüntetni.

Arról nem is beszélve, hogy az olaszok hirtelen támadt szövetségesi hűsége Angela Merkel számára nem tűnhet túlságosan megnyugtatónak, hiszen az olasz miniszterelnök az ország súlyos eladósodottsága elől menekülne Németország védőszárnyai alá. S a francia gazdaság is gyengélkedik. Pedig a németeknek már a görög csőd is bőven elégséges. Olaszország gazdasági gondjait Németország már aligha képes felvállalni. De mert belpolitikai vonatkozásban a kvóták kierőszakolásának tervéről maga sem mondhat le, Merkel meglehetősen kellemetlen helyzetbe lavírozta magát. S a kvóták ügyében a migránsok által egyre inkább elárasztott olaszok is támogatják.

Angela Merkelnek azonban ennek ellenére is égető szüksége lenne egy kelet-európaiakkal kötött kompromisszumra. Csakhogy úgy tűnik, egy ilyen kompromisszum ? ha egyáltalán lehetséges ? Németországnak szintén sokba kerülhetne.

A szemben álló táborok fokozatosan összeállnak. Romániáról azonban még nem tudni, hogy végül is melyik tábor mellé fog lecsatlakozni. Valóságos érdekeink szerint a visegrádiak körül kialakuló érdekközösséghez tartoznánk. Az erősebbek iránti olthatatlan vonzalmunk azonban ezzel ellentétes logikát diktálna.

Hazánkat a migránsok ez idő szerint még nem nagyon kedvelik. A helyzet azonban ? ha Angela Merkel ragaszkodik elképzeléseihez ? bármelyik pillanatban megváltozhat. A migránsok Bulgária és Szerbia irányából jobb híján bennünket is célba vehetnek.

És akkor valóban döntenünk kell, hogy mit akarunk: az alapszerződés (bennünket is védelmező) eredeti értékeinek megőrzését, vagy ?nagyok? egyelőre kiszámíthatatlan törekvéseinek szolgálatát.

Európa sorsa egy meglehetősen valószínű patthelyzet esetén akár rajtunk is múlhat.