A napjainkban zajló politikai viták folyamatosan értékekről szólnak. A szembenálló felek mindegyike ?európai értékekre? hivatkozik.
A liberálisok számára az európai szabadság legfőbb garanciája az egyéni akarat korlátlansága. Minden, ami az egyén önérvényesítésének útjában áll, negatív érték, s ekként elutasítandó. A liberalizmus egyetlen korlátot hajlandó elfogadni: szabadságunk addig terjedhet, amíg mások szabadságát nem korlátozza. Az a kapitalista gazdaság, mely a gazdagok további gazdagodását és a szegények további elszegényedését favorizálja, a gazdagok szabadságát mégiscsak a szegények szabadságának rovására fokozza. Ahogyan ma már a szólásszabadság liberális védelmezői sem azért harcolnak, hogy az is beszélhessen, akivel nem értenek egyet. Éppen ellenkezőleg, minden eszközzel szeretnék megtiltani, hogy ellenfelük akárcsak ki is nyithassa a száját. Köln és más európai városok szilveszteréjszakai történéseinek elhallgatása önmagáért beszél.
A konzervatívok szintén a szabadságot tekintik legfőbb értéknek. Szabadságon azonban főként a közösség szabadságát értik, hiszen az ő meggyőződéseik szerint az egyéni szabadságra is csupán a közösség szabadsága teremthet lehetőséget. Csak a szabad közösség teremtheti meg azokat a feltételeket, melyek az egyéni szabadság tényleges kibontakozását lehetővé teszik. Minden, ami a közösség felvirágzásának, önfenntartásának, térhódításának útjában áll, negatív érték, s ekként elutasítandó. Természetesen a konzervatívok is élnek megszorítással. Az egyén szabadsága nem válhat a közösség szabadságának korlátjává. Ennek ellenére sajnos gyakorta azzá válik. De a tekintélyelvű politikusok is az ?európai értékekre? hivatkoznak. A kereszténység, illetve a több ezer éves európai kultúra értékeire.
Hogy bizonyos körülmények közt mindkét fél arra kényszerül, hogy az általa vallott értékek ellenében cselekedjen, nyilvánvalóan arra utal, hogy a két ?európai? értékrend nem kizárja, hanem kiegészíti egymást. Csak közösségek tagjai gyanánt lehetünk egyének és csupán egyénekként lehetünk közösségek tagjai.
De ha a nagy tévéadók vitaműsorainak meghívotthjait hallgatjuk, folyton az az érzésünk támad, hogy nem csak az általuk vallott értékrendek komplementaritásával nincsenek tisztában, de mintha az értékpluralizmus jelenségéről sem hallottak volna soha. Pedig a modernitás erkölcsről zajló vitáinak és az ezekkel párhuzamosan kialakult értékelméleteknek egybehangzó következtetése az, hogy korunkban nem lehetségesek kizárólagos értékrendszerek. A modern társadalmakban eltérő értékrendek élnek egymás mellett. Egymást mintegy kiegészítve.
S ez magától értetődő, hiszen az értékek nem pusztán a dolgok tulajdonságai és nem is pusztán szubjektív értékeléseink hozzák létre őket. Azaz a dolgot, személyt vagy jelenséget nem pusztán objektív tulajdonságai és nem is pusztán a mi egyéni igényeink teszik értékessé, hanem az objektív tulajdonságok és a mi szubjektív igényeink közti megfelelés. Az értékesség ennek a megfelelésnek a mértéke, más szóval a nagysága.
Csakhogy az értéktárgyak és mi magunk is folytonosan változunk az időben. Ezért aztán az értékeknek is változniuk kell, új és új dolgokról véljük azt, hogy inkább megfelelnek igényeinknek. S másoknak, akik a tér és az idő más tartományaiban léteznek, természetesen más szellemi vagy anyagi értéktárgyak fognak megfelelni. Mi, európai keresztények és az afroázsiai muszlimok ? a szó szoros értelmében ? nem ugyanabban a korban élünk. Hiszen néhány száz esztendővel ezelőtt mi is ugyanúgy bántunk a nőkkel, mint ma ők. Ugyanúgy máglyán égettünk meg, fejeztünk le, csonkítottunk meg a törvényeinket megsértő embereket is.
Jó volna belegondolni, hogy vajon mi volt az oka annak, hogy a muszlimok, akik a történelem egy adott pillanatában kulturálisan még előttünk is jártak, egy adott ponton visszaestek a középkorba, s azóta is csak kínkeservesen tudnak kikecmeregni belőle. Vajon nem mi, hatalmunkat a muszlim világra is kiterjesztő, annak szerves belső fejlődését lehetetlenné tévő európaiak, majd amerikaiak vagyunk mindebben a ludasok?
S vajon nem az lenne-e a megoldás, hogy önnön őseinkhez hasonlatosan megpróbáljuk őket is megérteni? Vannak dolgok, melyeket mi már nem fogadhatunk el. Legalábbis itt Európában. Így aztán valamiféle megegyezésre kell jutnunk egymással. Ha nálunk akarnak élni, tiszteletben kell tartaniuk a mi törvényeinket, ahogyan mi is tiszteletben tartjuk az ő törvényeiket. De nem kényszeríthetünk egymásra semmit. Szabadságunk addig terjedhet, ameddig a másik szabadságát nem sérti. Ha ebben képesek velünk egyetérteni, maradhatnak.
Csakhogy ehhez nekünk, európaiaknak is meg kéne végre értenünk egymást. A vitaműsorokban és azokon kívül.
Sajnos, ez sem megy.