Párizsban döntés született. Ami ? egy inkompatibilisnek tűnő érdekek és értékek mentén ellenséges táborokra szétesett világban ? olyan teljesítmény, mely mégiscsak némi optimizmusra jogosít. Arra utalhat, hogy az emberiség mint a biológiai civilizáció legkomplexebb és ekként legintelligensebb képződménye mégiscsak egységes egész gyanánt létezhet. A kollektív öngyilkosság veszélye a pillanat konfliktusaiba merevedett államokat ? az emberiség organizmusának szerveit ? képes valamiféle planetáris öntudattá kovácsolni. A politika jobbára négy éves ciklusokban gondolkodó ágenseinek sem maradt más választásuk, mint hogy a veszély tudatosítását követően, a jelenleg zajló gazdasági-társadalmi folyamatok hosszabb távú következményeivel immár illúziók nélkül szembenézzenek.
Annál is inkább, mert nem akármilyen veszélyről van szó. Nem egyik vagy másik társadalmi csoportot, államot vagy kontinenst fenyeget veszély ? hiszen ez a történelem során gyakorta előfordult már, s hatalmas áldozatok árán ugyan, de mindig sikerült kivergődni belőlük ?, hanem az egész emberiséget. Ráadásul, ha a veszélyt idejében el nem hárítjuk, olyan, a tudományban pozitív visszacsatolásosnak nevezett folyamatok indulhatnak el, melyek visszafordíthatatlanok. Minden más stratégia csak közelebb hozhatja a katasztrófát, mely legalábbis az élet magasabb formáit (s minket embereket is) kétséget kizáróan megsemmisít, s magát a biológiai fejlődést is évmilliókkal vetheti vissza.
Az ember konzervatív lény. Ez korábban életmentőnek is bizonyult, hiszen a konzervativizmus, azaz az úgynevezett vívmányok megőrzése, s maga haladás csak és csakis a múlt eredményeinek konzerválásával és egyben folytonos túllépésével volt lehetséges. A két folyamat, a megőrzés és a meghaladás kölcsönössége ugyanis minden tanulni képes biológiai, szellemi, társadalmi rendszer létezésének alapfeltétele.
Csakhogy az emberiség immár olyan műszaki-tudományos szintre emelkedett, hogy az földi élet, azaz az eddig ismert egyetlen bioszféra létének alapjait veszélyeztetheti.
Az élet kialakulására alkalmas csillagok csupán a mi galaxisunkban is milliárdszám létezhetnek. Sajnos, eddig sehol nem sikerült az élet magasabb rendű formáinak nyomára akadnunk. Pedig óriási számban jöhettek volna létre olyan, az emberihez hasonló civilizációk, melyek szellemi, s ebből következően műszaki képességekben bennünket, embereket sokszorosan meghaladhatnak. Ennek ellenére az Univerzum némának tűnik. Sehonnan sem érkeznek hozzánk magasabb intelligenciára valló szándékos vagy szándéktalan jelzések. Az élet, ha a Földön kívül másutt is lehetséges, már pedig ? eddigi tudásunk szerint ? annak kellene lennie, kétségtelenül rendkívül ritka, szinte már kivételes jelenségnek tűnik. Ennek feltehetőleg több oka is van. De van köztük egy, mely valóban hátborzongató, s ez nem egyéb, mint annak a hipotézise, hogy a fejlett műszaki civilizációk önnön létalapjaik felszámolásával sorra kollektív öngyilkosságokat követnek el.
Az emberi civilizáció kozmikus léptékkel mérve oly rövid ideje létezik, hogy az számokban szinte már kifejezhetetlen. Az Ősrobbanás óta 13, 73 milliárd év telt el. Ehhez képest az emberi civilizáció 5-10 ezer éves története szinte már érzékelhetetlen semmiség. Ezzel léptékkel mérve még a tiszavirág is aggastyánkort élhet meg. Civilizációnk az egy év 1,373 milliomod részéig, azaz alig 7,5-15 óráig állt fenn. Ha a hipotézis helyes, az éveink meg vannak számlálva.
Ez a felismerés valóban alkalmas arra, hogy mindannyiunkat észhez térítsen: vagy változtatunk az eddigi individualista felfogáson, mely az emberi létezést valóságos empátiára képtelen kulturális közösségek, államok, államszövetségek, azaz közösségi individuumok dominanciaharcára szűkíti le, vagy elvesztünk.
Az emberi társadalmak eleve csak és csakis úgy jöhettek létre, hogy az egyének ? a számukra is létbiztonságot teremtő közösségek javára ? lemondtak egyéni érdekeik és értékeik abszolutizálásának abszurd igényéről. Ma már nem csak az egyes kulturális közösségek és államok, hanem az emberiség egészének szintjén is el kell jutnunk oda, hogy saját csoportunk egyoldalú dominanciájának illuzórikus voltát elismerjük. A jelenlegi helyzetben egyre inkább csupán az eltérő kulturális közösségek autonóm együttműködésére alapozott állam, a tagköztársaságok autonóm együttműködésére alapozott államszövetség illetve az egyes államok autonóm-szuverén együttműködésre alapozott emberiség maradhat életképes.
A Párizsi Konferencia mintha valóban ilyen irányba mutatna. Igaz, az egyezség betartását a határozat nem konkrét jogi szankciókkal próbálja kikényszeríteni. Ez azonban nem lenne végzetes mulasztás. A kulturális csoportokon belüli együttműködést sem tételes jogi előírások kényszerítik ki. A szankciók erkölcsi jellegűek, a közösség egyfajta néma kiközösítéssel bünteti azokat, akik megsértik az együttélés íratlan szabályait.
Az erkölcsi tilalmak sokkal hatékonyabbak, mint a jogiak, mert saját érdekeink és értékeink kockáztatása nélkül nem szállhatunk szembe velük. Ehhez azonban az egyes államokon (azaz nemzetközi jogrendszer alapját képező egységeken belül is) vissza kell térnünk az erkölcsösséghez, azaz annak az ősrégi elvnek az érvényesítéséhez, hogy szabadságom addig terjedhet, ameddig mások szabadságát nem korlátozza. Rettenetesen nehéz lesz, hiszen a mai állam és a mai nemzetközi közösség a társadalmi csoportok tényleges egyenjogúságának- egyenértékűségének elvét még az alacsonyabb szinteken sem képes tényleg elfogadni.
S érthető, miért. Az elvet évezredeken át meg lehetett sérteni. Mindig tragikus konfliktusok árán. Mára azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Az individualista önzésre alapozott dominanciaharcnak a XXI. század perspektívájában már nem lesznek győztesei.
Csakis vesztesek lehetünk. Mindannyian.