Szólt a rádió

1956-ban, a Csíkszeredához tartozó Zsögödben nem volt túl sok rádió. Szüleim hálószobájában azonban ott kuporgott a maga titokzatos, zöldes varázsszemével egy Orion feliratú készülék, amely nem annyira a hosszú, mint a közép- és rövid hullámsávokkal behozta számunkra a világot. Soha nem felejtem, amint október 23-án Édesapám szinte rátapadt a hangszóróra, majd másnap, harmadnap, negyednap, főként esténként, bekopogtak hozzánk a szomszédok is, hogy hallgassák, a sok-sok szünetjel között mit mond a Szabad Kossuth Rádió, mi történik Magyarországon. Mindez persze alapos körültekintés után és behúzott függönyök mögött, a férfiak amúgy nem sokat beszélgettek, leültek az ágy szélére a rádió mellé és inkább csak bólogattak, majd szótlanul elvonultak. Talán azért is megmaradtak bennem mindörökre ezek a jelenetek, mert kisgyermekként is éreztem, hogy most valami hihetetlenül fontos történik, valami, ami eltér az addig megszokott hétköznapoktól. És arra is jól emlékszem, november negyedikén hogyan ültek önmagukba roskadva ugyanazok a férfiak és hogyan fojtogatott a sírás mindenkit, amikor a szovjet csapatok bevonulásáról érkeztek a hírek és a rádióban egymásután többször olvasták fel ugyanazt a közleményt. És persze még mindig itt van a fülemben a sípoló-recsegő rövidhullámon, a maga el-eltűnő hangjával a Szabad Európa Rádiónak a kitartásra biztatása-buzdítása, majd novemberben-decemberben és a rákövetkező hónapokban a menekültek jeligés üzenetei előbb Ausztriából, majd Európa egyre több országából, ahogyan hétről-hétre és hónapról-hónapra szertefoszlott a csoda. És ha visszagondolok, magam előtt látok még sok-sok fehér könyvet, amelyet később úton-útfélen osztogattak, hogy kisebb-nagyobb szövegekkel és barna-fehér fényképekkel bizonyítsák, mit is jelentett az ellenforradalom Magyarországon. Olyan könyveket, amelyek néhány nap múlva nagyon halkan elmotyogott ?hazugság? szó kiséretében felkerültek a padlásra, a csűrbe, vagy az ágy alá, mert féltek eldobni, nehogy valaki észrevegye. És arra is emlékszem, amint két esztendővel 1956 után, a középiskola első évében, egyszerre csak nem jött be az órákra néhány tanár és nagyobb diákok közül is eltűnt néhány, csak a folyosókon és a város utcáin lehetett hallanni sejtelmes és titokzatos szóbeszédet, hogy valahová elvitték és bizony hosszú-hosszú esztendőknek, sőt évtizedeknek kellett eltelni, amíg kiderült, hogy miért és hová, mint ahogyan alaposan ki kellett böjtölni azt is, hogy végérvényesen és visszavonhatatlanul kimondják: 1956 októberében nem ellen-, hanem az első igazi európai forradalom és szabadságharc zajlott egy új társadalmat hirdető, de annak legtöbb emberét mégis egyre inkább gúzsbakötő rendszer ellen. Azt hiszem, azokban az 1956-os napokban szerettem meg olyannyira a rádiót, hogy ma sem tudok róla lemondani és hiába hallgatok ma okos telefonommal a világon bármit, annak a régi készüléknek a hangja-fénye, a hátlap mögötti ízzó elektroncsövek látványa mindig olyannyira felsajdul bennem, mint az eltűnt gyermekkor, amelyben hallgatóként, egyenes adásban éltük végig életünk első és felejthetetlen forradalmát.