Az Európába irányuló bevándorlási hullám egyik legfontosabb forrása Szíria. Már eddig is legalább három millió ember volt kénytelen elhagyni az országot, melyben a lakosságot három oldalról is életveszély fenyegeti. A legtöbbet az Iszlám Állam rémtetteiről halhatunk. De semmivel sem jelentéktelenebbek azok a háborús bűnök, melyeket az Asszad által uralt terület hadereje és az ellene felkelt lázadók követnek el. Az elmúlt négy év alatt legalább fél millió civil esett áldozatul a harci cselekményeknek.
A látszólag helyi jellegű konfliktusokat az teszi szinte már kilátástalanná, hogy a háttérben éles nemzetközi szembenállás húzódik meg. Oroszország Asszad Szíriájától béreli a térségben található egyetlen katonai támaszpontját. Az amerikaiak világszerte számos hasonló katonai támaszpontot tartanak fenn, de amikor az Asszad elleni lázadást (akárcsak az ?arab tavasz? egyéb) kormánybuktató akcióit, illetve az ukrán államcsínyt ?kieszközölték?, egyértelműen az orosz befolyás visszaszorítása, illetve saját befolyási övezetük kiterjesztése lebegett a szemük előtt.
Csakhogy ezúttal is olyan törököt fogtak, mely immár őket sem ereszti. A kezük alól kinőtt Iszlám Állammal szemben maguk is tehetetleneknek bizonyulnak.
Az oroszok saját katonai támaszpontjuk védelmében természetesen Asszadot támogatják. Nem csupán katonai szakértőkkel és olyan katonákkal, akik a legmodernebb fegyvernemeket is képesek kezelni, hanem korszerű vadászgépekkel is, melyeknek jelenlétét az amerikaiak (lévén, hogy sem az Asszad ellenes lázadók, sem az Iszlám Állam harcosai nem rendelkeznek légierővel) a NATO ellen irányuló fenyegetés gyanánt értékelik, amennyiben maguk is az Iszlám Állam terroristáinak hadállásait bombázzák. Ahogyan az oroszok is az Iszlám Állam elleni akciók szükségességével indokolják vadászgépeik jelenlétét.
Mindebből az következne, hogy a hadműveleteket az orosz és az amerikai légierő szövetségesekként hajtsa végre. Csakhogy az Ukrajna körüli feszültségek és a két nagyhatalom sajtója által folytatott ellenséges propaganda-hadjárat háttere előtt mindez aligha lehetséges. A kompromisszumkészség mindkét félből teljes mértében hiányzik. Annak ellenére is, hogy mindkét fél (beleértve a hadügyminisztereket is) folyamatosan a tárgyalások szükségességét hangoztatja.
A kérdés rendezését az európai bevándorlási hullám is kényszerítő szükségességgé teszi, hiszen Európa tényleg ?megtelt?. A kontinensnek még a gazdasági válságból sem sikerült végképp kilábolnia. Egy kisebb országnyi menekült ellátására már képtelen. Annál is inkább, mert az Unió vezető államainak tehetetlenségét látva Afrika és a közel-keleti térség államaiban újabb tízmilliók készülnek útra kelni.
S mivel az európai nagyhatalmak a teljes Európára zúduló embertömeget menekültekként emlegetik (s nem is tehetnek másként, hiszen a menekültjogi kérelmek letárgyalásáig lehetetlenség eldönteni, ki a menekült és ki a bevándorló vagy az egyszerű kalandor, hogy a még rosszabb lehetőségeket ne is említsem), Európára mind hatalmasabb nyomás nehezedik, hiszen a ?menekülteket? emberjogi kötelessége eltartani.
A németek és a többi nyugat-európai állam a menekülteken túlmenően természetesen bevándorlókra is rászorul, hiszen az ipar munkaerő-szükségleteit demográfiai okokból nem képes kielégíteni. Az azonban illúzió, hogy a bevándorlókból, még ha zömmel fiatal, életerős férfiakról is van szó, egyik napról a másikra használható munkaerő válhat. Ahhoz éveknek kell eltelniük. S az is felmérhetetlen, hogy a paradicsomi állapotok ígéretében sokszor életveszélyes utakra vállalkozó menekültek és bevándorlók csalódottsága milyen konfrontációkhoz vezethet. A célországok ugyanis sorra jelentik be, hogy drasztikusan csökkenteni fogják a menekülteknek járó segélyeket.
Nyilvánvaló tehát, hogy az egyetlen megnyugtató megoldás a szíriai háborús konfliktusok megszüntetése lenne. Ehhez azonban Oroszországnak, az Amerikai Egyesült Államoknak és Európának egy mindenki számára elfogadható kompromisszumot kellene tető alá hoznia. Az amerikaiak azt akarják elérni, hogy az oroszok és a térségbeli arab nagyhatalom, Irán, amellyel az amerikaiaknak már sikerült egyfajta kompromisszumot kötniük, Asszadot visszavonulásra kényszerítse. Arról azonban nem esik szó, hogy mit adna ezért cserébe a NATO?
Az egyoldalú ?kompromisszumok? igénye pedig vagy naivitásról vagy kompromisszumképtelenségről tanúskodik. Az egyoldalú igényekkel azonban az Amerikai Egyesült Államok sem csupán a politikai racionalitást, de NATO-beli szövetségeseit is elárulhatja. Aminek az európai államok elkerülhetetlennek látszó jobbratolódása esetén az egész világrendszerre nézve súlyosan destabilizáló hatása lehet.
Itt lenne az ideje, hogy az Amerikai Egyesült Államok is hatalmának megfelelő felelősségérzettel gondolja- és érezze át a helyzetet.