Azok a kedves hallgatók, akik a vírusjárvány alakulásán, elemzésén túl figyelik az európai politika hullámverését, nagyon sokszor találkoztak az elmúlt napokban a „jogállam” kifejezéssel, különösképpen azért, mert az Európai Bizottság nemrég tette közzé az unió 27 tagállamával foglalkozó hasonló témájú jelentését. Különböző politikai körökben a vita lángjai elsősorban azért csaptak magasra, mert a politikai döntéseket hozó Európai Tanácsban helyet foglaló néhány ország vezetője, és az Európai Parlament választott testületének több képviselője úgy vélekedett, hogy az uniós költségvetést és a Jövő nemzedék megnevezéssel a pénzügyi piacokról felvehető és a vírusjárvány következményeinek enyhítésére szolgáló hitelt jogállami kritériumok szerint kellenne szétosztani. Magyarán: akik megsértik a jogállamiságot, azok kevesebbet kapjanak. Dehát mi is a jogállam? Hogy a vitát jobban meg lehessen érteni, érdemes az angol nyelvű alapkifejezéshez fordulni, amely úgy hangzik: „rule of law”. Azaz a törvény hatalma, a törvény uralma, a demokratikus társadalmakban a törvényes szabályozások tiszteletben tartása.
Hogyan jönnek létre a törvények? Legfontosabb forrásaik a minden demokratikus ország alkotmányában lefektetett alapvető emberi szabadságjogok és az országok függetlenségére, területére, legfontosabb intézményeinek működésére vonatkozó más alapelvek. Kimunkálásuk a politikai pártok küzdelmei nyomán, választások útján létrejövő nemzeti parlamentek feladata, végrehajtásuk pedig a kormányé, tiszteletbentartásukra a független igazságszolgáltatás felügyel.
Egy jogállamban tehát figyelni kell az államhatalom különböző ágazatainak a szétválasztását, meg kell gátolni a végrehajtó hatalom, tehát a kormány visszaéléseit, tiszteletben kell tartani az igazságszolgáltatáshoz való egyéni és intézményi hozzáférés egyenlőségének az elvét, és mindenekelőtt jól körül kell írni mindazokat a feltételrendszereket, amelyek biztosítják az igazságszolgáltatás függetlenségét.
Az a jelentés, amelyről oly sok szó hangzik el ezekben a napokban voltaképpen ezt vizsgálja minden uniós ország esetében, azzal a szándékkal, hogy ahol kisebb-nagyobb eltéréseket észlelnek, azokat az elkövetkezőkben ki lehessen javítani.
A négy nagy fejezet közül az első az igazságszolgáltatás függetlenségét elemzi, méghozzá a lehető legrészletesebben. Hogyan épülnek fel ennek intézményei, hogyan nevezik ki az ott dolgozó jogászokat, a különböző perrendtartási törvénykönyvek hogyan tartják be az unió országai által általánosan elfogadott alapelveket, az igazságügyi reformok mennyire szolgálják adott helyzetek jobbítását, vagy éppenséggel a hatalmon levő kormányok malmára igyekeznek hajtani a vizet.
A második fejezet a korrupcióellenes küzdelemmel foglalkozik, a korrupció ugyanis aláássa a közhatóságok működését, megrendíti a polgárokban az állam iránti bizalmat, annak számos, súlyos társadalmi következményével egyetemben.
A harmadik fejezet a média szabadságát és a média pluralizmusát vizsgálja, a sokszínű média ugyanis ellenőrzi a hatalmat és a társadalmi nyilvánosság, átláthatóság legfontosabb eszköze a választások közötti időszakokban is.
A negyedik fejezet a sokat emlegetett fékek és ellensúlyok rendszeréről szól, amely voltaképpen nem jelent mást, minthogy az állami intézmények a visszaélések elkerüléséért képesek ellenőrizni egymást. És hogy egyetlen kézenfekvő példát említsek, a parlament által megszavazott törvények államelnöki ellenjegyzések, alkotmánybirósági vizsgálatok nélkül nem léphetnek érvénybe.
Ez a bizonyos jogállami jelentés tehát nem vádirat egyetlen ország ellen sem, hanem azt vizsgálja, kormánymegkérdezések és civil szervezetek véleményei alapján, hogyan működnek az unió tagállamaiban az említett mechanizmusok. Nem könnyű és nem rövid olvasmány, de akit valóban érdekel és nem csupán a felszín politikai tűzijátékaira figyel , hiteles forrásként érdemes letöltenie az Európai Bizottság honlapjáról.