Műsorok

Gyakran gondolok arra, mennyire elfecsérelt idő volt az utóbbi harminc évben túlzott érdeklődéssel követnem a napi politika eseményeit. Azt már az elején eldöntöttem, hogy a szerkesztést, lapcsinálást, újságírást nem cserélem fel politikai pályával. Egyik indokom az volt, hogy alkatilag távol áll tőlem a politikai erkölcs (vagyis hogy ha a képviselt közösség érdeke úgy kívánja, lehet, sőt kell hazudni, manipulálni, vagy hallgatni, amikor szólni kéne), de mostanra rájöttem: ez becsületesen nézve inkább csak kifogás, hiszen ha következetes volnék, másoknak, politikusoknak sem nézném el, hogy ilyesmit csinálnak – akkor sem, ha a „mi ügyünk” érdekében teszik.

Már a tél sem az igazi, de a medve sem a régi – sóhajtanék fel, ha amolyan felsóhajtozó fajta lennék. Ugyanis történt, hogy tegnap késő délután-kora este ültem a szerkesztőségi asztalomnál, a képernyőt bámulva elmerültem egy kézirat rejtelmeinek megfejtésében, mikor megszólalt a telefonom. Artikulálatlan hangokat adott ki az okos jószág, rezgett, villogott és vinnyogott: minden áron magára akarta hívni a figyelmet.

Balázs Lajos, a közismert néprajkutató december 22 tölti 80. életévét. Ma is fiatalos, talán azért, mert – mikor titokban, mikor nyíltan – teljes életében megfeszítetten és élvezettel dolgozott. Helyét megismerkedésünk óta csak valahol a székelység panoptikumában tudtam elképzelni. Földijeim: Kriza, Apáczai Csere János, Bölöni Farkas Sándor, Baróti Szabó Dávid s a csak a félig székely, de sorsában végül egészen azzá vált Bolyai János társaságában.

Megmondom őszintén, néha nagy gondban vagyok, amikor az erdélyi magyar sajtóban olvasok egy-egy magyar falunevet, olyannyira ismeretlennek tűnik, hogy nem tudom hová tegyem, és mivel nem ismerem a román megfelelőjét, még a térképen sem tudom megkeresni. A napokban viszont olvastam a világhálón egy olyan dokumentumot, amelyet le is mentettem, éppen ilyen célból.