Műsorok

Botoşani-ban arra készülnek, hogy négy bangladeshi pásztort szerződtessenek a juhok mellé, mert egész egyszerűen nem találnak senkit, aki a bukovinai legelőkön ide-oda vezérelje a juhnyájakat és még a velük kapcsolatos munkát is elvégezze. A hírt pedig nem akárki, hanem a Moldvai Juhtenyésztők Szövetségének az elnöke tette közzé, széttárva karjait, hogy hiába kutatnak-keresgélnek hetek óta, egész egyszerűen nem találnak sem fiatal, sem középkorú férfiút, noha ezer eurós fizetést, mobiltelefonos előfizetést, sőt még használt terepjárót is felajánlottak, de nem és nem.

Egy rejtvényújságban olvastam gyerekkoromban azt a feladványt, amelyben egy halálra ítélt utolsó kívánságként maga választhatta meg a kivégzés módját, elég, ha csak egy mondatot mond. Ha igazat szól, felakasztják, ha hazudik, lefejezik. A halálra ítélt azonban olyan mondott, ami miatt fel kellett menteni. Azt mondta ugyanis, hogy „engem mindjárt lefejeznek”. Csakhogy ha a hóher ezt teszi vele, akkor igazat mondott a bűnös, tehát akasztani kellett volna, azt pedig mégsem lehetett volna, mert akkor hazugságnak bizonyult volna a mondata, amiért lefejezés jár.

A történelemben vannak időszakok, amikor a magánember nem tudja, mi történik a világban, de még saját országában sem. Ceausescu idején Romániában, vagy a Rákosi-korszak Magyarországán a filmhíradókból és a vérszegény televíziós hírekből legfeljebb arról értesültünk, hogy hol, melyik kollektíva teljesítette a tervet, s hogy milyen sanyarú a  sorsa a nyugati munkásnak, aki nem élvezi a kommunista lét örömeit.

In status nascendi. A keletkezés állapotában. Először ez a latin kifejezés jutott eszembe, ahogyan a hét elején Tompa Andreát hallgattam Csíkszeredában, a Csíki Moziban, aki péntekre már túl van a Magyar Kultúra Napjának nevében megtartott  székelyföldi körútjának valamennyi állomásán, ahol gondolom ugyanolyan érdeklődés övezte mondanivalóját, mint Hargita megye székhelyén.