Garzó Ferenc

„Jaj, de unom a politikát / Inkább engem törődne, és csinálnánk egy kisbabát!” – énekli Gizella az István a király című rockoperában. Gondolom, sokan vannak így ezzel, legalábbis ami a politikát illeti. Arról nem tehetünk, hogy éppen a politika tölti be életünk minden egyes napját, percét, mert még a családi ünnepek hangulatát is meghatározza, megüli jelenünket, olykor irányt is szab másnapunknak, még a legközelebbi rokonunkhoz fűződő viszonyunkat is befolyásolja.

A napokban idéztem fel emlékezetemben Móra Ferenc regénybeli kisfiúját, aki körtemuzsikát kapott ajándékba. De az csak akkor szólt, ha jó gyerek fújta. Gergő jó gyereknek bizonyult, mivel a zeneszerszám gyönyörű hangot adott ki általa. Csakhogy lázas, haldokló kishúgának sajnálta kölcsönadni ezt a körtemuzsikát, s miután a kislány meghalt, késő volt megbánnia, hogy önző volt, e szerszámból már nem jött ki egy hang sem. „Szívszakadva értettem meg, hogy már nem vagyok jó gyerek” – idézi szavait az író egyes szám első személyben.

Egyes oroszországi történészek felidéznek egy legendaszerű történetet, miszerint Sztálin, aki rossz viszonyban volt fiával, egyszer így korholta őt: „Netán Sztálinnak képzeled magad?

Találos kérdés: mi az, amiből azért gyártunk és halmozunk fel minél többet, hogy ne kelljen használnunk, elegendő, ha félni kell tőle? Nos, ez nem más, mint az atomfegyver.

Az egykori mitológiai borbély nem tudta magában tartani a tikot, miszerint magas rangú kliensének, Midász királynak szamárfülei nőttek. Annyira szorította bensőjét a közlési vágy, hogy kénytelen volt egy gödörbe kiáltani: „Mídásznak számárfülei vannak!” Vesztére tette: a nádas ugyanis világgá susogta ezt az infót, a borbély pedig életével lakolt az indiszkrécióért.

„Megváltoztattuk a zenénket, cseréld le a lemezt!”. Ezt a mondatot 27 esztendővel ezelőtt mondta Gianfranco Fini az olaszországi Fiuggi város polgármesterének, aki az egykori Mussolini-rendszer egyik indulójával akarta köszönteni a fasiszta múlt örökségét magának valló párt főtitkárát.

A történelemben vannak időszakok, amikor a magánember nem tudja, mi történik a világban, de még saját országában sem. Ceausescu idején…

Egyes oroszországi történészek felidéznek egy legendaszerű történetet, miszerint Sztálin, aki rossz viszonyban volt fiával, egyszer így korholta őt: „Netán Sztálinnak képzeled magad? Te nem vagy Sztálin. És én sem vagyok Sztálin” – dörgött az akkori teljhatalmú nagyúr, s közben a falon lévő nagy rajzra mutatott, melyen az ő nagy méretű rajzolt képe volt látható. „Látod, ő Sztálin!” – mondta.

Az egykori mitológiai borbély nem tudta magában tartani a tikot, miszerint magas rangú kliensének, Midász királynak szamárfülei nőttek. Annyira szorította bensőjét a közlési vágy, hogy kénytelen volt egy gödörbe kiáltani: „Mídásznak számárfülei vannak!” Vesztére tette: a nádas ugyanis világgá susogta ezt az infót, a borbély pedig életével lakolt az indiszkrécióért.

„Ezt széles zsebemből kihúzni jó, nincs ennél öröm nagyobb. Olvassátok, irigyeljelek: én a Szovjetunió polgára vagyok”. Ezeket a sorokat Vlagyimir Majakovszkij egykori szovjet költő írta 1929-ben „Versek a szovjet útlevélről” címmel.

A minap véletlenül klikkeltem a youtube egyik videójára, amelyen egy vénséges vén ember beszél a pódiumon ülve közönségéhez. Spanyol beszédét viszonylag jól lehetett érteni, bár felső műfogsora olykor mintha le akart volna esni. És amit ez az öregember mondott, annak volt értelme, legalábbis a hallgatóság értette jól, de a kamera inkább elfogódott, reverenciális tiszteletet tükröző fiatal arcokra tévedt.