„A valóság csak egy mankó azoknak, akik nem bírják a kábítószert”. Ezt a mondást Robin Williams komikus színésznek tulajdonítják. Albert Camus viszont magát a képzeletet tekintette valamiféle kábítószernek, amikor azt írta, hogy „a valóságot nem lehet elviselni egy kis ábrándozás nélkül.”
De van olyan, hogy valóság? Amelyet egyesek szeretnek, vagy amelyről mások pedig nem is akarnak tudni? Csak azért dobom fel ezt a kérdést, mert ma a világ számos országában a társadalom különböző csoportjai magabiztosan vágják más csoportok tagjainak a fejéhez, hogy „ti vakok vagytok, nem látjátok, mi a realitás”.
Einstein állítólag azt vallotta, hogy az „objektív valóság nem más, mint a belső állapot kivetítése”. A hozzáértő filozófusok viszont felhívják a figyelmet, hogy ennek a mondatnak a szó szerinti értelmezése nem teljesen tükrözi a zseniális tudós felfogását erről a kérdésről. Amit ez a mondat önmagában jelent, azt úgy lehet elképzelni, hogy például három ember ugyanazt a politikai eseményt figyeli. Az egyikük fél a változástól, ezért fenyegetést lát benne. A másik reménykedik a változásban, ezért lehetőséget lát benne. A harmadik elsősorban a tényeket és az érdekviszonyokat vizsgálja. Az esemény ugyanaz, de a három ember által megélt valóság különbözik. Nem feltétlenül azért, mert eltérő tényekről van tudomásuk, hanem mert más várakozásokkal, érzelmekkel és más „konyhakész” meggyőződésekkel, akár előítéletekkel közelítenek ahhoz, ami szemük előtt zajlik.
Amit egyesek demokráciának látnak, azt mások diktatúrának érzékelik, vannak, akik gyermekeket megrontó szörnyeknek tekintik az utcán megjelenő melegeket és leszbikusokat, mások viszont ez utóbbiakat egyenrangú embertársakként fogadják. Egy őrizetbe vett közéleti szereplő az egyik csoport szerint korrupt, csaló, köztörvényes bűnöző, a másik csoport ítélete szerint viszont politikai fogoly. Ugyanannak a politikai vezetőnek az arckifejezése a rajongók szemében jóságos és rokonszenves, a bírálók számára viszont öntelt és cinikus. Egy politikai erő által szervezett tüntetés létszámát a hívek százezres tömegnek mondják (és tényleg hiszik is), az ellenfelek viszont alig ezer ember gyülekezetének minősítik.
Egy kormányzati intézkedést az egyik ember a rend és a biztonság megőrzésének, a másik a szabadság korlátozásának tekinthet. Mindketten ugyanazt az intézkedést látják, de más értékek, tapasztalatok és előfeltevések alapján ítélik meg. Ebből következik az a szomorú tény a hit alapján ítélő emberek számára, hogy a meggyőződés önmagában semmire sem bizonyíték, attól, hogy valamit igaznak érzünk, még nem feltétlenül igaz. Azt a bizonyos valóságórát ha nem is lehet teljes mértékben szétszerelni, folyamatosan törekedni kellene arra, hogy minél jobban megismerjük a belső rugók mozgását. Máskülönben mindenki saját valóságot teremthet magának, és a kritikus gondolkodás hiányában mindenki a saját hitét vagy emlékezetében felidézett tapasztalatait tekinti a valóság mércéjének.
Az egyetemes szemfényvesztés digitális útvesztőjében burjánzanak az „objektív” igazságot beüvöltők kommentjei. Nincs átjárás az egymással szöges ellentétben álló vélemények között, mindig a másik a hülye, az agyhalott, a húgyagyú vagy a degenerált. Nem csoda, hogy a valóság már csak egyre távolodó mesének tűnik, akár az Óperenciás tenger és az azon túl túró kismalac. És tekintetünket hiába emeljük az ablakra, odakintről sem tűnik fel már a realitás, mert a tájat megmérgezte már a tengernyi hazug beszéd, és csak a visszhangok kergetik egymást a levegőben. Egy kis csend talán segíthet, mindenki őszintén magába nézhetne, hogy megvallja, miként torzítja el ő maga a saját valóságát is. Márai Sándor azt írta erről: „a valóság mindaz, amit az ember elhallgat.”
Végül is: szükségünk van egyáltalán bármilyen objektív valóságra? Az interneten olvastam, hogy valaki elismerte: a valóság szép hely ugyan, de lakni azért nem szeretne benne. Másképp látta ezt Jorge Luis Borges argentin író, aki szerint „a valóság nem mindig felel meg az elvárásainknak, de mindig jobb annál, mert valódi.”
