Az 1956-os szabadságharc ötvenedik évfordulóján a forradalommal szimpatizáló vagy csak azzal az indokkal súlyos börtönévekre ítélt erdélyi bajtársak ellátogattak börtöneik, a Duna-deltai Gulág színhelyére. Akkor a szamosújvári börtönben Csiha Kálmán református püspök így fohászkodott: „…köszönjük néked, hogy bennünket megmentettél és hazavezettél, s hogy nekünk még időt adtál családunkkal együtt szeretetben élni, s most már a te kegyelmedből visszatérhetünk ide, mint győztesek.”
Nem mindenki volt azonban ilyen szerencsés. Budapesten a Magyarok Nagyasszonya katolikus templom falán emléktábla őrzi azoknak az áldozatoknak a nevét, akiket halálra ítélt és kivégzett a bosszúszomjas hatalom. A hosszú névsor mellett két másik márványtáblán olvasható Tihanyi Árpád tanár búcsúlevelének szövege.
Tihanyi Árpádot 1956. december 27-én tartóztatták le szervezkedés és gyilkosság vádjával. A Győri Megyei Bíróság tanácsa a valódi történésekkel szemben azzal vádolta, hogy a határőrség lefegyverzésének szándékával érkezett Mosonmagyaróvárra, és ezzel megnyitotta a nyugati határt. Noha Tihanyi a törvényesség betartására intve lecsendesítette a tömeget. Az első fokon 1957. június 10-én meghozott halálbüntetését a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiumának Különtanácsa jóváhagyta. Titokban végezték ki 1958. december 31-én, jeltelen sírban földelték el. Felesége és gyermekei mondhatni informális módon értesültek haláláról: egy nap a ruháit tartalmazó csomag érkezett a börtönből. Az özvegy elajándékozta a fájdalmas emlékeket hordozó ruhadarabokat a náluk is nagyobb nélkülözésben élő rokonoknak, bekecse az egyik nagynénihez került. A nagynéni elbeszélése szerint álmában megjelent Tihanyi Árpád, és ölébe tette a kabátot – erre ő felriadt, azon nyomban, még az éjjel elővette a szekrényből a bekecset, és a gallérba bevarrva megtalálta a férfi hétoldalas, wc-papírra írt búcsúlevelét.
A megrendítő halálon túli üzenetben így fogalmazott: „Bátran, felemelt fejjel és büszkén halok meg. Ezzel az utolsó szóval: Éljen Krisztus király és a haza! Isten veletek, imádkozom értetek, utoljára ölel, csókol Benneteket és mindenkit a Ti forrón szerető Aputok”.
Utolsó soraiban, melyeket családjához intézett, így írt: „A haláltól nem félek (…). Az írásomról is láthatjátok, nem félek a haláltól. Nem izgulok, nem remegek. És még eddig senki sem félt. Mindenki hősiesen halt meg. Az édes Jézus nekem is adott erős és bőséges kegyelmet a sors elviseléséhez. Tudjátok az igazságért meghalni dicsőség. Krisztusnak is azért kellett meghalni, mert az igazságot hirdette a zsarnokság, a gazság felett.”
November 4-én, a hősök napján a Tihanyi Árpádokra emlékezünk. Ők azok, akiknek vérrel szerzett áldozatuk gyümölcsét mi arattuk le, és mi élvezzük. Adja Isten, hogy ne savanyodjon meg a szánkban a szabadság íze, gyerekeink, unokáink se legyenek soha a vissza cölönkölő Vörös Villamos utasai.
