A 86 éves korában elhunyt Patrick Stewart remek színész volt, abból a fajtából, amely mélyen elgondolkodik azon, amit megél. A Moby Dick és Az oroszlán télen című filmekben láttam, meg néhány jelenetet a Senkiföldje című Harold Pinter-darabból, melyben nagy barátjával, Ian McKellen-nel játszott, akárcsak a Godot-ra várva 2009-es előadásában.
McKellen egyébként egy évvel volt idősebb, mint a barátja, de hát ez a különbség igazán nem számít még a gyerekkorban sem. Mindketten nagy színészek, mindketten értelmes emberek, mindketten „sir”-ök, azaz lovagok. Ez utóbbi persze olyan, mint a Kossuth-díj: bizonyára sokan megkapták, esetleg olyanok is, akik meg sem érdemelték. Akárhogy is, adják, nem az ember éri el magában.
Ők ketten olyanok – vajon, ha egyikük meghalt, akkor máris „voltak”-kal kell folytatnom a mondatot? A halál erősebb az életnél, legalábbis a nyelvtan szerint? Szóval olyanok voltak, akik belül értek meg valamire, amit semmilyen díj nem jutalmaz – elvégre nem azért gondolkodunk, hogy egyszer majd megjutalmazzanak érte, noha mindenkinek jól esik, ha a világ elismeri.
De hát ők színészek voltak: a Senkiföldje felvételein jól látszik-hallatszik, hogy telt ház nevet a poénjaikon. Nem szeretnék hálátlan lenni Pinterrel, de rossz színészek a poént is megölik: tehetségtelen sorozatgyilkosok. A lényeg az, hogy nem volt hiány elismerésben a pályájukon.
McKellen és Stewart nagyon tehetségesek voltak: szerintem ez utóbbi volt a legjobb Ahab a világon, s II. Henrik-alakítása sem törpült el szégyenletesen a Peter O’Toole-e mellett. Különben is, bizonyos színvonal fölött teljesen mindegy: a versengésnek semmi értelme, az ízlés veszi át a terepet. Sokaknak bizonyára felháborító, hogy egyáltalán ki merem jelenteni, hogy Patrick Stewart jobb volt, mint Gregory Peck, de azt gondolom, Peck-nek nem az a legtündöklőbb szerepe, még ha legendás is lett benne. A legendák rejtélyesen születnek.
De nem mindegyik megmagyarázhatatlan. Szerintem Patrick Stewart teljesen megérdemelten lett a brit és a nemzetközi színjátszás legendás alakja. Még sokáig fogunk emlékezni rá. Bár ne kellene.
