Bizonyára ismerik a régi adomát: mit lát egy jogász, ha lenéz a Gellért-hegyről? A helyes válasz: jogalanyokat és jogtárgyakat. A diákviccet parafrazálva most azt kérdezem önöktől: mit lát Garzó Ferenc, ha lenéz a Gellért-hegyről? Riportalanyokat és híranyagokat.
Garzó Ferenc ugyanis vérbeli újságíró, tudósító, hírszerkesztő, aki több mint öt évtizedes tapasztalattal úgy ír újságot, ahogyan más levegőt vesz. Ez a természetes közege, nem tehet róla. Vagy nagyon is tehet, hiszen erre készült, ezt tanulta, és ezt műveli mind a mai napig, jóllehet megtehetné, hogy élvezze – már amennyire élvezni lehet – nyugdíjas éveit. A Bukaresti Rádióban hétről hétre meghallgathatják lényeglátó tárcáit, kisesszéit, amelyekben a közélet aktuális eseményeit történelmi összefüggésekbe helyezve ad mélyebb magyarázatot a legkülönbözőbb társadalmi jelenségekre.
Hírügynökségi tudósítóként megszokta, hogy személytelenül, csak a hírre, az eseményre összpontosítva adjon tájékoztatást. Római, majd bukaresti tudósítóként megismerkedett az olasz és a román politika boszorkánykonyháival. Tudott az olasz maffia és a politika összefonódásáról, bepillanthatott a Vatikán kulisszatitkaiba, majd megmártózott a Dâmbovița-parti politika kavalkádjában. Bukarestben még azt is megtapasztalhatta, milyen érzés, amikor egy politikus úgy fenyegeti meg az újságírót kiutasítással, hogy személyesen sohasem találkoztak. És természetesen megtapasztalta – olykor a saját bőrén –, mit jelentenek a romániai magyar érdekképviseleten belüli feszültségek, frakcióharcok, kiszorítósdik.
Minderről azonban hírügynökségi tudósítóként csak a szakmai szabványok legszigorúbb betartásával írhatott. Minden tudósítása olyan volt, mint tíz deka parizer: hideg és kimért. Még a látszatát is kerülte annak, hogy személyes véleménye kiérződjön a híranyagból.
Eddig.
Most azonban a profi tudósító és hírszerkesztő mögül előlép az ember. Garzó Ferenc közelmúltban megjelent, Magánhírügyeim című könyvében (Tortoma Kiadó, 2026) végre elmeséli mindazt, ami tudósításaiból kimaradt. Nem kibeszélés ez, nem kaján pletykálkodás, még kevésbé késői odamondogatás, hanem inkább olyan, mint Vámos Miklós egykori nagysikerű televíziós sorozata: „régimódi, ráérős történetmesélés”.
Ír moszkvai tanulóéveiről, római kiküldetéséről, arról, hogyan élte meg azokat a sokszor kritikus, máskor komikus politikai eseményeket, amelyekről annak idején szenvtelenül tudósított. Könyvéből nem maradtak ki a derűsebb történetek sem. Megtudhatjuk például, hogy egy kelet-európai ember szemében a nyugati az mindig különb, még akkor is, ha macska.
Garzó Ferenc könyve nemcsak azért érdekes, mert rendkívül információgazdag, és hozzásegít a közelmúlt egyes történéseinek átfogóbb, mélyebb megértéséhez, hanem azért is, mert remekül van megírva. Stílusa könnyed, olvasmányos, és a humort sem nélkülözi akkor sem, amikor fontos politikai események emlékeit idézi fel.
A könyv első bemutatója az elmúlt héten Nagyváradon volt, s további találkozók következnek, legközelebb Sepsiszentgyörgyön. Aki pedig elmegy ezek valamelyikére, bizonyára meggyőződhet róla: Garzó Ferencnek még bőven vannak magánhírügyei.
