A brit gazdasági szakíró, Phil Mullan esszéjét olvastam az idősek világnapjának előestéjén. Mullan hisztérikusnak minősíti azokat a gondolkodókat, akik szerint az egyre öregedő európai társadalmakra óhatatlanul súlyos válság vár. A társadalom elöregedésének tényét persze nem tagadja, de arra figyelmeztet, hogy a társadalmak gazdagodása más tényezőktől is függ, mint a fiatal korfától.
„Az ország népességének átlagéletkorából még semmilyen következtetés nem vonható le arra nézve, vajon lakóinak életszínvonala emelkedni, süllyedni, vagy éppen stagnálni fog a következő évtizedekben” – írja Phil Mullan.
A brit gazdasági szakértő elismeri, hogy nyomós érvek szólnak amellett, hogy az időskorúak növekvő aránya és a fiatal nemzedékek egyre kisebb létszáma miatt csökkenteni kellene a jóléti kiadásokat, de mivel az idősek a választóközönség egyre növekvő részét alkotják, a politikusok nem lesznek képesek rászánni magukat erre. Következésképp a fejlesztésre, innovációra is egyre kevesebb pénz jut, így Európa a hanyatlás korába lép.
És ez még aránylag mérsékelten borúlátó jövőképnek számít. Mullan seregnyi ennél jóval tragikusabb képet festő szerzőt is idéz. Ed Cumming azt jósolja, hogy a csökkenő születésszám katasztrófába sodorja a világot. Andrew Scott brit közgazdász egész könyvet írt arról, hogy a születési arányszám csökkenése létében fenyegeti az emberiséget. Paul Morland brit demográfus pedig arról értekezett, hogy a csökkenő lélekszám az egész gazdasági rendszert megroppanthatja.
Hogy a pesszimista szerzőket megcáfolja, Mullan felidézi, hogy Nagy-Britanniában már a második világháború előtt is téma volt a népességcsökkenés réme. A felsőház népesedési bizottságot hozott létre, és az a háború után kiadott jelentésében megjövendölte, hogy a születésszám csökkenése szükségképp recesszióba taszítja a gazdaságot. Aztán jött a baby-boom, úgyhogy az ügy lekerült a napirendről. Annál is inkább, mivel az egészségügy fejlődése következtében mind a gyerekkori, mind az időskori halandóság rohamosan csökkent. A későbbiekben azonban csakugyan egyre alacsonyabb lett a születésszám, és egyre nőtt az elhalálozási életkor. Az öregedés mégsem okozott gazdasági visszaesést.
Mullan szerint a pánikgombot nyomó elemzők tévedését három mítosz okozza. Mindenekelőtt tévedés a csökkenő termékenységi arányszámból arra következtetni, hogy leáll a növekedés és az életszínvonal emelkedése. Magától értetődik ugyanis, hogy ha a munkaképes korú lakosság lélekszáma csökken, ellenben növekszik a termelékenység, akkor tovább növekedik a gazdaság. Másodsorban, ha a 21. század visszafordítja a 20. század gyors népesség növekedését, azt Mullan nem nevezné katasztrófának, kivált, hogy nemrég még a túlnépesedés rémével riogattak az akkor divatos elemzők. Végül pedig Mullan leegyszerűsítőnek tartja azt a nézetet, miszerint az idősek terhet jelentenek csupán. A fiatal szegények a fejlett országokban sokkal inkább rászorulnak a jóléti szolgáltatásokra, az idősek közül pedig sokan dolgoznak, illetve megtakarításaikból, bérbe adott ingatlanjaik béréből tartják el magukat. S ami a legnagyobb érték: a nagyszülők átadják tapasztalatukat az unokáknak, amire felépülhet a jövő, amivel elkerülhető, hogy a társadalom már ne higgyen a holnapban és lemondjon arról, hogy a holnap jobb legyen, mint a mai nap.
