Olvasom a Facebookon a lincshangulatú kommenteket. Sokan már akasztanának, de minimum pofán vágnának valakiket, sőt, egyszerűen csak likvidálnák azokat, akik ellen a múltban feltüzelték őket. Úgy emlékszem, hogy az egykor még ifjú feltüzelők a kétezres évek elején úgy gondolták: az országot élesen ketté kell vágni abban a reményben, hogy a nagyobbik fele az övéké legyen. Egyes politikusi megnyilvánulásokban akkor vált politikai termékké az akasztáshoz szükséges „kötél”. A hergelődés alattomos folyamata akkor indult hosszabb útjára a magyar társadalomban.
Nem volt ez újdonság a világban, az effajta politizálás atyja nem más, mint a modern negatív kampányok és a populista politikai marketing módszertanának kidolgozója, a több éve elhunyt Arthur J. Finkelstein amerikai kampánymenedzser és politikai tanácsadó. A módszer lényege, hogy nem az a leghatékonyabb, ha a saját jelöltedet próbálod meg rokonszenvesebbé tenni, hanem ha az ellenfelet teszed elfogadhatatlanná.
Finkelstein módszere nem abból állt, hogy egy politikus saját kútfejéből kitalál egy ellenséget, hanem abból, hogy először fel kell mérni a társadalmat. A modern közvéleménykutatás segítségével előzetesen feltérképezhetik, melyik indulatból lehet a leghatékonyabb politikai fegyvert kovácsolni. Hogy milyen talajba lehet azt a bizonyos magot elültetni, amelyből majd lombos, mérgező gyümölcsöt termő narratíva szökkenhet szárba.
Második lépésként meg kell személyesíteni az ellenséget. Egy elvont eszme vagy egy bonyolult társadalmi probléma helyett egy személyt vagy egy jól azonosítható csoportot kell a történet középpontjába állítani. A gazdasági problémákat ugyanis a lakosság legnagyobb része kevésbé érti, de a saját bőrén érzett hiányokat nagyon is. Ezért lehet őt felhergelni valamilyen konkrét ellenségképpel szemben. Mégpedig úgy, hogy ez utóbbihoz egy csokorban kapcsolják hozzá a társadalom, a gazdaság minden nyavalyáját. A megnevezett „gonosz” tehet mindenről: a gazdasági bizonytalanságról, a drágaságról, az alacsony fizetésekről, a munkanélküliségről, a bevándorlásról, a korrupcióról, a társadalmi egyenlőtlenségről.
Ezután következik a termőföld folyamatos, mindennapos öntözése, hogy az utálat, a gyűlölet mérget hozó gyümölcse szépen megérjen majd, s hogy a levelek ne fonnyadjanak egy percig sem. Ez azt jelenti, hogy nagyon egyszerű állításokat újra és újra ismételnek, amelyek nem terhelik az egyszerű választók agyát, ugyanakkor indulataikat egyre magasabb fokozatra kapcsolják, és így a hergelés elveszti logikai fonalát, az értelem pedig az iránytűjét.
Mindez a végsőkig fokozható, akár a fékezhetetlen lincselésig. De még csak nem is kell feltétlenül holmi népírtásba torkollania, bőven elég, ha évtizedekre ketté vágják magát a társadalmat: akár az egyik, akár a másik politikai erő kerül hatalomra, fennmarad az „ők” és a „mi” szekértábor-szemlélete. Ez már önmagában is „szép teljesítmény” a Finkelstein-követők részéről, akik ráadásul megtanulták a gyűlölet finomhangolásait is. Például azt, hogy lekicsinylő, gúnyos beceneveket adnak a korábban félelmetesnek minősített ellenségnek. Ennek szellemében folyik a libsizés, a komcsizás, a bolsizás, és folytathatnám még a sort.
Idős újságíróként nehezen mondom ki, de a média valahol haszonélvezője ennek a helyzetnek. Egykori újságíróként emlékszem és tapasztalom ma is, hogy a sajtó nem a mindennapi boldogság regisztrálásából, hanem a mindennapi boldogtalanság szenzációiból él. A média számára a botrány gyakran jobb „termék”, mint a pozitív program. A gyűlöletkeltő politikai csoportok igazi mannaként fogadják, hogy a média széles vászonra vetíti a politikai kommunikáció minden részletét. Ezt a jelenlegi elektronikus tömegkommunikáció, a mesterséges intelligencia csak fokozza. Annyira, hogy a sarokba szorított választási vesztesek még a kiskamra belső sarkából is ennek köszönhetően képesek folytatni az utóbbi megméretéskor nem túl hatásosnak bizonyult uszítást. Ugye, emlékszünk: „botot a küllők közé”.
A korábban oly sokat emlegetett virtuális bot – éppen azért, mert virtuális – már nem találhat helyet a valóság küllői között. De azért érdemes odafigyelni, mert a hergelődés helyét átveheti a depresszió is a túl nagy reményeket tápláló tömegek között, és akkor, bizony, a küllők bot nélkül is kiszakadhatnak.
