Még fél évvel azelőtt jártam Máramarosszigeten, hogy Oroszország lerohanta volna Ukrajnát és azóta is érzem, hogy hiába jártam be reggeltól-estig a várost, hiába néztem meg a börtönmúzeumot Aurel Vlad olyannyira expresszív és felejthetetlen szoborcsoportjával, hiába jártam körbe a szegények temetőjét és hiába kutyagoltam ki a Tiszáig, ahol megdöbbentett, hogy nem is olyan nagy, és óriási munkagépekkel úgy szedik ki belőle a kavicsot, mintha sohasem lenne holnap, és mégis úgy éreztem, hogy a városról, a vidékről nagyon keveset tudtam meg és mindenképpen vissza kell még ide térnem.
Ami persze¸sok más szándék mellett elmaradt és nagyon örültem, amikor azt olvastam, hogy a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, vagyis a MÚRE, ahogyan betűszóval nevezni szoktuk, 2025-ben őszi riporttábort szervez a városban és ennek eredményét majd könyv formájában is megjelenteti.
Végig követtem azt is, hol és hogyan mutatják be a könyvet és már alig vártam, hogy a kezembe vegyem, amely végre-valahára megtörtént, amikor a szervezet a mesterséges intelligenciáról tartott szakmai képzést Csíksomlyón és a könyvet ide is elhozta. Azóta is olvasgatom, bele-bele kóstolgatok és örülök neki, hogy immár nem két, hanem legalább tizenkétszer annyi szemmel tudom felfedezni a várost, hiszen a kollégák többsége ugyanúgy járt mint én: először volt ott és eldöntötte magában, hogy ide minden bizonnyal visszajön.
Szűcs László a MÚRE elnöke nagyon találóan fogalmazott a kötet előszavában: „ Az élményszerzést ezúttal sem a leszervezett interjúk, a források tanulmányozása jelentette, hanem legalább ennyire a közös esti kóborlások, egy-egy kötetlen beszélgetés a sétáló utca valamelyik kávézójában, az egykori börtön bejárásának emocionális hatása, vagy csak a céltalan járkálás ismerősnek tűnő ismeretlen utcákon. Ezek is kellettek ahhoz, hogy felfedezzük a várost, megismerjük múltját és megértsük jelenét. Ezt a történelme során sokat változó, újra benépesülő, soknemzetiségű, sokféle felekezetű, földrajzi és kulturális határok mentén fekvő Szigetet, ma az ország legészakibb települését… „
És itt abba is hagyom az idézetet, mert az elkövetkező tizenöt írás – legyen interjú, riport, rövidebb-hosszabb elmélkedés – mind-mind ennek a felfedezésnek a bűvőletében készült és ezért is olyannyira olvasmányosak. Persze, hogy szó van itt a börtönről, az egyházról, a zsidóságról, más nemzetiségekről, a nagybányai művésztelep szigeti gyökeréről, a helyi magyarság sorsának alakulásáról és intézményeiről, voltaképpen mindarról, amit Antal Erika telitalálattal így fogalmaz meg : „ A régió múltja, az együtt élő népek és vallások története arra emlékeztet, hogy a sokféleség nem kivétel, hanem alapállapot volt – egy olyan örökség, amely máig meghatározza a vidék kulturális emlékezetét. „
És tegyem hozzá, azt az érdeklődő, toleráns, a megismerést mindig is óhajtó igazi európai szellemet is, amely még mindig ott lappang annak a lapszerkesztő középiskolás diáknak a gondolatvilágában, aki ugyanúgy olvassa Bodor Ádámot és Visky Andrást, mint a jelenlegi világirodalmat.
Ez a könyv, mint ahogyan általában a MÚRE riporttáborok eddig megjelent kötetei, nem turisztikai bédekkerek, hanem a megismerésnek olyan eszközei, amelyekről a világhálós információs özön éveiben sem lehet lemondani. Nagyon bízom abban, hogy ez a kevésbé ismert vidékekre elvezető folyamat nem szűnik meg és itt marad velünk, még inkább megtalálva annak az útját- módját, hogy a közös kötetek a bemutatókon túl is eljussannak az olvasóhoz.
