Most sehogy sem találom a részletet, de emlékszem A 22-es csapdájából egy párbeszédre Dunbar és Clevinger között, amelyben Dunbar azt magyarázza, az élet úgyis hamar eltelik, mint a pillanat, mi a túróért halnánk meg a hazánkért? Egy másodperccel előbb még meghaltál volna, hogy levesd egy lány melltartóját, most meg itt fekszel a katonakórházban, és ha kiengednek, ismét mehetsz a frontra.
Hálistennek nem voltam katona, de az világos, hogy a fiatalság elmúlt. Természetesen én is szeretnék örökké élni, ez nem is kérdés. Mégis észre kell vennem, hogy már egyfolytában orvosi vizsgálatok és véreredmények között szlalomozom, ezer éve nem fociztam, unokám született, és úgy beszélek harminc évről, mintha képregényeket lapozgatnék.
Abban viszont biztosan nem változott semmi, hogy a háborút hülyeségnek tartom, noha úgy tűnik, sokan semmire sem vágynak forróbban. Ha hosszú ideig van béke, rögtön elkezd nyugtalankodni egy Putyin vagy egy másik idióta, erre-arra fészkelődik, ürügyeket talál ki, és végül csak kirobbant egy jó kis háborút, hogy végre az ő életének is legyen értelme. Valamelyik nap került elém az egykori hír: Lengyelország megtámadta Németországot! Az is jó kis ürügy volt, és sokakat akkor sem érdekelt, hogy egyetlen szava sem igaz.
Ez talán a legborzasztóbb: nemcsak a hatalmas idiótáknak van szüksége háborúra, hanem azoknak is, akik nem egy birodalmat vezetnek, sőt, egy kiscsoportot sem. Elég elhinteni valamit, a konkoly máris lábra kap, és virul. Ráadásul ezek beszélő konkolyok, senki be nem foghatja a szájukat.
A fiatalság nemcsak úgy múlt el, ahogy felsoroltam: véget ért az ártatlanság. 1972-ben születtem, gyerekkoromban mindenki diktatúra- és diktátorellenes volt. Eltelt néhány évtized, és most már nagyon sokan nem értik, mi a baj a diktátorral, elvégre rendes ember, csak védekezik, mások piszkálják, ő egész nap tejet inna és rajzfilmeket nézne.
Mit mindig, a könyvekhez menekülök. A 22-es csapdájá-hoz, a Svejk-hez, a Pjotruská-hoz. Ezek olyan jól kigyógyítják az embert a hazaszeretet gyilkos együtthatóiból. A Karnevál-hoz. Mindenhez, ahol az idiótákat kinevetik.
„Ordít az ostobák hada, zombik, menjetek haza” – szólít fel a Honeybeast. De sajnos nem mennek, inkább itt rontják a levegőt. Igaz, ha hazamentek volna, mi lett volna Hellerből és Hašekből?
