Moldvában, a nagypataki búcsúban hallottam először a Lehullott a Jézus vére… kezdetű vallásos népéneket. 1990-et írtunk. Magyarországról jött újságírókkal – egyiküket azóta is jó barátomnak tudom – kerestünk fel kutyafuttában a rendszerváltás utáni első esztendőben pár gyimesi csángó és a moldvai magyar falut. Napsütéses vasárnap reggel volt. A nagypataki templom zsúfolásig tömve hívőkkel. Örömünnep és gyász fonódott össze a szentmisén: négy fiatal pár kérte Isten áldását frigyére, ugyanakkor az utolsó nagy pestisjárvány áldozatait gyászolták. A helyiek szerint délben az ő emlékükre zeng majd az ige az egyik közeli magaslaton emelt kápolnában, a közös sírhant fölött. A templom mellett idős asszony morzsolta olvasóját. Magyarul imádkozott. Bent románul zengték az Úr dicsőségét.
Nehezen találtuk meg a búcsú színhelyére, a kápolnához vezető utat, de a zarándokok előtt odaérünk. Igaz, ők az apostolok lován, mi autóval másztuk meg a magaslatot.
Lassan gyűlt a tömeg, a búcsúsok a Kálvárián érkeztek, megállva minden stációnál. A tisztelendő urakat egy terepjáró hozta fel. A kis kápolnánál gyóntatás folyt, az egyre nagyobb számban érkező hívek, idősek és fiatalok egyaránt, közösen imádkoztak.
A nap forrón sütött, sugarai merőlegesen estek a földre, szinte sehol egy tenyérnyi árnyék. Visszaindulunk, miután megtudtuk, hogy nem lesz zászlós körmenet. Átvágva az erdőn azonban mivel találkoztunk a hegyoldalon? A zászlós körmenettel. Sokszáz ember jött a kereszt útján, közösen imádkozva, énekelve. Idős, sőt nagyon idős emberek jöttek a meredek kaptatón rendületlenül, átszellemülve, a hit adta erőtől telítve. Lélegzetvisszafojtva néztük a színpompás tömeget, míg el nem nyelte őket az erdő. Éppen folytatni akartuk utunkat, mikor magyarul felcsendülő vallásos ének foszlányaira figyelünk fel: egy, az idő súlyos terhétől meggörbült anyóka kitartó léptekkel rótta a meredek ösvényt és Jézus kínszenvedéséről énekelt. Az éneknek veretes, archaizmusokkal telített szövege volt, a nép korlátlan képzelőerejével leírt Megváltóról. Dallama szomorú, de tiszteletet sugárzó, magasztos volt.
A néni nyomába szegődtünk, magunkba ittuk minden szavát, dallamának minden hangját, ő meg lépdelt, csak lépdelt a meredek ösvényen és énekelt. Nem mertük megszólítani, nehogy megtörjön a varázslat. Darabig követtük. Miután éneke végére ért, imádságba fogott. Ismerős tartalmú, ismeretlen formájú népi imádságba. Mennyei Urát illető hasonlatai páratlan szépségűek voltak. Nem bírjuk szusszal a néni nyomában járni, így hát lassan, lépésről lépésre lemaradunk tőle. Alakja eltűnt az erdő fái között, majd egyre halkuló hangja is a semmibe veszett.
Csak az autóban, az útnak alig nevezhető talajon zötykölődve ocsúdunk fel. Ilyen élményben még nem volt részünk, szinte eltörpült mellette a három nap alatt Gyimesekben és Moldvában szerzett élmények garmadája. Megerősítette abbéli tapasztalatunkat, hitünket, hogy e mostoha sorsú népcsoport nem veszett el a magyarság számára. Évszázados asszimilációs folyamata ha nem is reverzibilis, de megállítható. Elevenen él bennük a magyarságtudat.
Az akkori Moldva jelentős mértékben megváltozott az azóta eltelt három és fél évtizedben. A szabadsággal együtt a modernizáció is rászabadult a moldvai magyar falvakra, a változás pedig olyan szédületesen gyors és annyira mélyreható, gyökeres volt, hogy sokként hatott a legkeletibb magyar népcsoportra: egy emberöltő alatt a középkori viszonyokat és életmódot a 21. század váltotta fel, minden átmenet nélkül.
Nemrégiben ismét Moldvában járhattam. Megtapasztaltam az imént vázolt kettősséget, de azt is, hogy a moldvai magyarokat megtartotta, megtartja hitük, vezérli útjukon. Mint a fél emberöltőnyi idővel ezelőtt látott nagypataki asszonyt, aki a meredek kálvárián kapaszkodva énekelte csengő hangon: Lehullott a Jézus vére…
