Székelymuzsna egy nagyon kis falu Hargita, Maros és Brassó megye határán, de az országutakhoz nincsen túl közel, sem az egyik, sem a másik irányból. Szombaton oda utazom, pontosabban oda autózom, mert meghívott a helyi Viharsarok Egyesület, hogy együtt emlékezzünk a húsz évvel ezelőtt elhunyt Bán Péterre.
De ki is volt Bán Péter? Nagyon kevesen tudják, ezért beszélek róla előzetesen.
1946-ban született ebben a faluban, Székelykeresztúron végezte a középiskolát majd Kolozsváron a bölcsészkart, ezt követően több kisebb-nagyobb székelyföldi községben és saját falujában is magyart tanított. Nem tudom, a keze alól mennyire irodalomszerető gyermekek kerültek ki, de neki a balti népek, különösképpen a lettek és litvánok irodalma volt a kedvence. Főként a költőktől nagyon sokat fordított magyarra, de megtette a visszautat is: Kányádi Sándor és Dsida Jenő verseit ültette át ezekre a nyelvekre, méghozzá olyan sikerrel, hogy tanulmányutakra is meghívták, még a korabeli Szovjetunióban.
Nem elégedett meg azonban a lírával, sok-sok, igen eredeti mesét fordított a szláv népek folklórkincséből, amelyeket a romániai rendszerváltás után a Pallas-Akadémia kiadó gyűjtött kötetbe, egyik gyermekkönyv sorozatában.
Kedvence volt Jeszenyin, 2002-ben ugyancsak a Pallas-Akadémiánál látott napvilágot egy válogatás- és fordításkötete Találkozásaim a költővel címmel, amelyben kortársak emlékeznek az orosz költészet kirobbanó tehetséggel megáldott, szívtipró, szőke fenegyerekére, akinek a világhírű amerikai táncosnővel, a néhány évig Oroszországban élő Isidora Duncan-el kötött házassága is ugyancsak vitte a hírét.
Bán Pétert azonban alighanem jobban értékelték Rigában és Vilniusban, mint itthon.
Jómagam valamikor a csíkszeredai Hargita napilap szerkesztőségében ismertem meg: csendesen üldögélt egy kopott, öblös, fából készült karosszékben, soha nem sietett, mindig éppen valamelyik Udvarhely környéki faluból érkezett litván, lett, észt vagy nem is tudom még milyen fordításaival, balti-államokbeli úti beszámolóival, és rendszerint a már kötetes csíki újságíró-költőkkel beszélgetett a folyosó egyik sarkában, lehetőleg olymódon, hogy senki ne vegye észre jelenlétét, gyakran úgy elpirulva, mint egy izgulós kamasz. Olyan falusi értelmiséginek tűnt, aki bizonyítani akarta, hogy a gondolkodás, az alkotó munka nem földrajzi helyhez kötött, és tette mindezt még azokban az időkben, amikor nemhogy világháló vagy mobiltelefon, de olykor még klasszikus földi telefon sem volt a közelében.
Ismerősei meg voltak győződve, hogy előbb-utóbb valamit kezdeni fog azzal a rengeteg jegyzettel, levéllel, verssel, fotóval, újságcikk kivágással, amelyeket vidéki tanárságát szétfeszítendő, hónapról-hónapra felhalmozott és úgy gondolták, hogy Jeszenyin-könyve csak első állomás ezen az úton. Sajnos, ez a sejtésük nem vált be. Bán Péter ugyanis mindmáig tisztázatlan körülmények között, 2006 júliusában, hatvanas éves korában elhunyt.
Elnyílott a ramocsavirág – írta ekkor nekrológjában Kristó Tibor, egyik csíki költő barátja. Székelymúzsnán ugyanis így nevezik a minden tavasszal nagy területeken pompázó, illatos henyeboroszlánt, amely máskülönben védett növény.
Talán Bán Pétert és a valamit még mindig akaró erdélyi falusi értelmiségeiket is jobban kellett volna és jobban kellenne védeni.
Gondolom, erről is beszélünk holnap a faluban, a székelymúzsnai Bán Péter emlékszobában.
