Bevallom, nem láttam a szerdai napfogyatkozást és még a meteor-hullást sem. Nem utaztam el nyugatabbra, nem kutyagoltam ki késő este a nagyobb hegyek tetejére, hogy ne legyenek felhők, amelyek eltakarják a Hold Napra vetülő árnyékát, nem kerestem meg a világhálón a jelenséghez kapcsolódó történelmi legendákat, és nem is olvastam el egyetlen orvosi tanácsot sem, hogyan és miként nézzem a napot, hogy a szemem és a látásom ne károsodjon.
A napfogyatkozásról viszont eszembe jutott egy azonos című, 1962-es Antonioni film Alain Delonnal és Monica Vittivel, amely azóta már kitörölhetetlenül bevonult a filmtörténetbe és olykor még a streaming csatornák is műsorra tűzik, hiszen az élet és a szerelem minden nemzedékkel visszatérő alapkérdéseit boncolgatja.
És eszembe jutott a 2016-ban, kilencvennégy éves korában elhunyt Péter Attila székelyudvarhelyi matematika és fizika tanár, egy kissé bosszankodva, hogy néhány nappal ezelőtt, amikor a Hargita megyei napilap, helyi szerkesztő tollából, egy oldalt szánt rá, hogy Székelyudvarhelyen végre-valahára megnyilik a csillagvizsgáló, mégha megváltozott funkciókkal is, még csak egyetlen mondatot sem szántak neki, sőt még a nevét sem említették.
Pedig nélküle nem lett volna csillágvizsgáló, vagy legalábbis annak nevezett épület, a maga rendezett környezetével és nem kevés pénzből, hanem tíz milliós európai és helyi forrásokból.
Fiatal újságíró koromból jól emlékszem rá. Mindig egy kopott, fekete aktatáskával érkezett, sötétszürke, feketés zakóban, természetesen fehér inggel és nyakkendővel. Sokdioptriás szemüvegét néha feltette, néha levette, hogyha nem voltam a Hargita szerkesztőségében, akkor egy széken üldögélve megvárt, hogy megbeszéljük éppen azt az írást, amelyet az általam szerkesztett, hetente megjelenő, Tudományos Horizont elnevezésű oldalon szeretett volna megjelentetni.
Maga volt a megtestesült szerénység, noha az akkor az ötvenes éveiben járó Péter Attila székelyudvarhelyi matek-tanárról már legendák keringtek a városában. Mindez a múlt század hetvenes éveiben történt, de munkakapcsolatunk átnyúlt a nyolcvanas, a kilencvenes, sőt még az ezredforduló utáni évekre is, hiszen hosszú élettel áldotta meg a sors, amint említettem, 2016-ban, kilencvennégy éves korában, immár Székelyudvarhely díszpolgáraként hunyt el.
Jól emlékszem, amikor a középiskolája matematikai laboratóriumát létrehozó, a Matematikai Lapokat is szerkesztő tanár először hozakodott elő nekem a csillagvizsgálós elképzeléseivel és jól tudom azt is, mennyit talpalt azért, hogy szakemberekkel megterveztesse, majd a szükséges anyagiakat is előteremtse az induláshoz. Ötletét leginkább az a Székelyudvarhely melletti Hodgyán született matematikus-csillagász, Pál Árpád karolta fel, aki akkoriban nem csupán a kolozsvári Babeş-Bolyai egyetem tanára és rektorhelyettese volt, hanem magas állami funkcióba is kinevezték, amit majd az 1989-es romániai változások után az orra alá is dörgöltek.
Persze, 1989 után a Hargita két oldalán is meg volt, ha nem is a napfogyatkozás, hanem a – csillaghullás. Helyi vezetők tüntek fel és tüntek el, a csillagvizsgáló épülete félig-meddig el is készült, majd a piacgazdaságra való lelkes áttérésben le is pusztult és nagy dolog az, hogy a helyén, ha nem is úgy, ahogyan Péter Attila elképzelte, de megvalósult egy természettudományos központ.
Ezt a néhány sort pedig azért írtam, azért mondom, hogy Péter Attila székelyudvarhelyi tanár neve soha ne kerüljön sem egész, sem félárnyékba, ne érintse őt semmiféle napfogyatkozás.
Mert bármiféle politikai csillagzat alatt, csak hozzá hasonló, lelkes emberekkel megy tovább az élet.
