Ma, a tolmácsok világnapjának reggelén, lévén a mesemondó Benedek Elek születésnapja is, történeteket olvastam a fordítókról. Lázár Ervin meséjében a Ló meg a Kecske ugyanúgy nem értették egymást mint az ukrán és az orosz delegáció az isztambuli béketárgyaláson. A Ló és a Kecske szerencséje az volt, hogy tolmácsul szegődött a Nyúl, aki a legműveltebb állatok közé tartozott az erdőben: állította, hogy minden nyelven beszél, noha „őzül éppen hogy csak makogott valamit, és sárgarigóul meg pacsirtául nem tudott egy kukkot sem”. Tolmácsolásával a párbeszéd így alakult:
„– Nyihaha – mondta a Ló.
– Azt mondja, hogy mek-mek – tolmácsolta a Nyúl.
A Kecske arca földerült, és boldogan mondta:
– Mek-mek, mek-mek.
A Nyúl fordított.
– Azt mondja a Kecske, hogy nyihaha – világosította fel a Lovat.
A Ló meg a Kecske összenevettek, és barátságosan lapogatták egymás lapockáját.”
Milyen kár, gondoltam, hogy Boris Johnson – az isztambuli tárgyalás háttéralakítója – nem olvas Lázár Ervint…
A másik tolmács-történet szerzője Kosztolányi Dezső. 1934-ben a Pesti Hírlapban jelent meg A világ legnagyobb műfordítója címmel. „Erdélyben hallottam ezt a történetet. Valami ádáz birtokper folyt két törzsökös család közt, már évszázadok óta” – így kezdődik a mese. Az egyik család magyar volt, a másik szász. Annyira gyűlölték egymást, hogy egy kukkot sem voltak hajlandók megtanulni a másik nyelvéből. Tolmács útján értekeztek, amikor elhatározták, hogy végre dűlőre viszik a vitát.
„Csakhogy végre szemtül-szembe látlak – szólt a bajszos magyar úr villogó szemmel, a düh elfúló hangján –, te latrok latra, nemzetségem tönkretevője, minden jog és becsület lábbal tiprója…”
A tolmács fordított: „Szentléleky úr végtelenül örvend, hogy annyi meddő és áldatlan torzsalkodás után itt tisztelheti önt, és reméli, a tagadhatatlan ellentétek sem akadályozhatják meg, hogy oly megállapodást tud majd kötni, mely mindkét fél javára válik.”
Következett a szász: „Mondja meg ennek az úrnak, ha ugyan úrnak lehet nevezni egy olyan minden hájjal megkent zsiványt, akinek ősei is valamennyien tizenhárom próbás gazfickók voltak, hogy ezúttal hiába mesterkedik és ravaszkodik, ismerem őt keresztül-kasul, minden agyafúrtságával és aljasságával együtt, s a jussomból egy fikarcnyit sem engedek.”
Így fordított-ferdített a tolmács: „Schmidt úr a sors különös kegyének tekinti ezt a baráti eszmecserét, s minthogy ő is teljesen meg van győződve nemes ellenfele jóhiszeműségéről, nem zárkózik el attól, hogy megkezdje a tárgyalást, melyre különben már régóta áhítozott.”
Így beszélgettek egy óráig. Eleinte a tolmács tompította az árnyalatokat, később azonban már erre se volt szükség, mert a bősz ellenfelek egymáshoz közeledtek.
„Ez a tolmács bámulatra méltó – írja Kosztolányi. – Azt tette, amit a fordítás igazi művésze, aki az igazság érdekében hamisít”.
Elnézve az ország-világ perpatvarait, biza elkelne jó néhány ilyen tolmács!
