A címül választott kezdősorú népdal többször felcsendült a hét végén Csíkszeredában és a nem messze fekvő kis faluban, Borzsovában, a hajdani faipari szakközépiskola tánccsoportja tagjainak találkozóján. Nem kerek évfordulót ünnepeltek a hajdani diákegyüttes tagjai, csupán az együttlét öröméért gyűltek össze. Hosszas előkészítő munka előzte meg a találkozót, a szervezés gondját magukra vállaló hajdani együttestagok – Szakácsné Gerczuly Magdolna, Lakatos Imre, Szakáli Géza, Kovács Károly és Balló Attila – hónapok óta hetente összeültek, hogy az eseményt részleteiben előkészítsék, hogy valóban emlékezetessé tegyék a táncegyüttes tagjainak találkozóját. Felkutatták az együttes hajdani tagjait, ami eleve nem volt könnyű, ugyanis – diákegyüttesről lévén szó – a tagok négyévente cserélődtek, így 1972-től, a csapat alakulásától kezdve nagyon sokan megfordultak benne, elsajátítva a néptánc alapjait, megtanulva közösségként megnyilvánulni a színpadon és azon kívül is, megszeretve a népdalt és a néptáncot, a népviseletet, s megismerve a színpad szabályait. Oktatójuk, táncmesterük Fodor Csaba volt, akit a maga rendjén id. Kosz Szilveszter, a marosvásárhelyi Maros művészegyüttes munkatársa vezetett be a néptánc rejtelmeibe 1958 és 1960 között, miközben a gimnázium diákja volt. Brassóban faipari technikusnak tanult, majd visszatért Csíkszeredába és ismét bekapcsolódott a táncba, az Olt Kisipari Szövetkezet és a kultúrház tánccsoportjában tevékenykedett, majd 1972-től heti négy alkalommal a faipariban tartott néptáncpróbákat, s az együttessel kihasznált minden fellépési lehetőséget. A hetvenes években megalakult a Hargita együttes, amely a kor körülményei közepette amolyan félprofi együttesként működött, tagjait úgymond kiemelték hetente meghatározott időszakra a termelésből, idejük jó részét a táncra fordíthatták. A Hargitások közül nagyon sokan a faipari csoportjában kezdték pályafutásukat, s a Hargita volt az alapja a mai csíkszeredai hivatásos néptáncegyüttesnek is.
Nos, a faiparisok felkutatták az együttes volt tagjait, szép műsort hoztak össze, amit a borzsovai kultúrház színpadán többször is előadtak a találkozón és azt megelőzően, s megtapasztalhatták újból, hogy a közönség mennyire igényli és szereti a műfajt, teltház előtt ropták.
Szombaton reggel hajdani iskolájuk udvarán találkoztak viseletbe öltözve, s leleplezték a régen volt diákegyüttesnek emléket állító kopjafát, amelyen a húsz éven át tevékenykedő együttes himnuszává vált Akkor szép az erdő, mikor zöld ének kezdősora olvasható. Az iskolai találkozó után Borzsovába indult a népes társaság, mintegy kilencven régi együttestag gyülekezett a kultúrháznál, hogy szintén ünneplőbe öltözött hozzátartozóikkal együtt muzsikaszóval felvonuljanak a templomig és közösen adjanak hálát mindazért, amiben a néptánc révén részesültek. Előtte azonban csoportképet készítettek.
Kerekes László segédpüspök az ünnepi szentmisén a néptánc és a keresztény hitélet közös jellemzőiről beszélt: arról, hogy a táncot járni és a hitet megélni csak jókedvvel lehet, nem kényszeredetten; arról, hogy a zenére és a ritmusra kell figyelni, azt kell követni; arról, hogy közösségben járjuk és megéljük; no meg arról, hogy mindkettő során a hitelességre törekszünk. A szentmisén három, az együttes tagjaihoz kötődő jóhangú kántor szolgált, egymást váltották az orgonánál.
Szentmise után újból zeneszóval vonultak a kultúrházig, kivívva a helyiek elismerését, sokan kigyűltek a kapu elé, megcsodálni a színes, vidám felvonulást. Végül műsorral, közös ünnepléssel ért véget a találkozó: jókedvvel, a ritmust követve, közösségben és hitelesen járva a táncot, jókedvvel, a ritmust követve, közösségben és hitelesen élve. Természetesen felcsendült az összetartozásukat kifejező dal is: Akkor szép az erdő, mikor zöld…
