Még néhány nap és legördül a függöny minden idők legrnagyobb labdarúgó világbajnoksága után. Három rendező ország, legtöbb résztvevő, legdrágább jegyárak, legnagyobb bevételek és még hosszasan lehetne sorolni a ”leg”-eket, de hadd bízzuk ezeket a foci szerelmeseire, akik úgy is kimazsolázzák maguk számára a legkedvesebbeket, hiszen jó ideig lesz amiről beszélgetni, amíg az élmények el nem tompulnak az időben.
Hogyha engem megkérdeznek, azt hiszem hosszú idő múlva is emlékezni fogok nem a nagy országok és nem a foci nagyhatalmak szupersztárjaira, hanem a kis országok kapusaira. A Zöld-foki szigetek, Egyiptom és más országok kapuvédőinek köszönhető, hogy születtek igazi meglepetések, vagy bizonyos eredmények már-már ezek szélén tántorogtak és a nagy esélyeseknek kikiáltott győztesek csak az utolsó pillanatokban lélegezhettek fel.
A foci egyik maradandó szólásmondása, függetlenül attól, hogy falusi bajnokságban vagy a világbajnokságon kergetik a labdát nem véletlenül éppen az, hogy egy jó kapus kitesz egy fél csapatot. És tegyük hozzá, ezen a vb-én az is látszott, hogy egy jó kapus magával tud húzni egy egész csapatot. Az igazság az, hogy sokkal nagyobb felelősség van rajta, mint a csapatkapitányon, mint az edzőn, a csatáron, a középpályáson vagy a hátvéden. Ha ez utóbbiak elvétnek valamit, azon még lehet segíteni, de ha a kapus nem eléggé felkészült vagy rossz napot fogott ki, akkor bármelyik mellényúlása vagy helyzet fel nem ismerése a kidobott, kirúgott labdáknál megpecsételheti a csapata sorsát.
Apropó, labdák. Sokat filozófálgattak ezen a vébén a labdákról, hogy a színes cicomák hogyan befolyásolták a rúgások ívét, a pörgésüket és hogyan gyorsultak fel a legváratlanabb pillanatokban. Mint ahogyan kötetnyi újságcikk jelent meg arról is, hogy országoktól függetlenül a játékosok legnagyobb része miért éppen rózsaszinű cipőben rúgta a bőrt. Már ha egyáltalán volt bőr a játékszeren, legalább valahol az érintésjelző chipek tájékán. A műszaki haladás, a videó-bíráskodás, a különböző azonnali és későbbi digitális statisztikák, a mesterséges intelligencia felhasználása mind-mind olyan összefüggések felismerését tette lehetővé, amelyek évekkel ezelőtt szóba sem jöhettek, ráadásul mindezekkel leginkább a miliárdnyi tévénéző kedvében jártak és felejthetetlenek maradnak azok a jól megválogatott közelképek is, amelyek érzelmileg dúcoltak alá egy-egy izgalmas jelenetet.
Hogy ezt el lehessen érni, nem csupán az operatőröknek, hanem leginkább a közvetítések rendezőinek kellett állniuk a hivatásuk magaslatán és nem véletlen az, hogy a FIFA, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség soha nem bízza ezeket a közvetítéseket másra, mint a saját forgatócsoportjaira, a saját szakembereire, akiknek lett-légyen bármilyen is a nemzetiségük, mindig a pártatlanság jegyében közvetítenek. Ha az egyik edző arckifejezéseit látjuk, rögtön következik a másik csapat szakirányítója, ha az egyik csapat szurkolóinak egy kis csoportját, vagy érdekesebb öltözékét hozzák közelképbe, akkor rögtön következik a másik és így tovább.
Igen, a labdarúgás nem csupán sport, nem csupán nagy pénzeket termelő iparág, hanem mindenekelőtt látvány, az egész emberiség játéka, és alighanem ezért is van olyan nagy sikere országoktól és földrészektől függetlenül. Afrika feljövőben. Dél-Amerika hullámzik, Észak-Amerika és Kanada talán éppen ennek a VB-nek köszönhetően valamelyest elszakad az amerikai futballtól, Ausztrália erősödik, Európa még mindig az élen és csupán Ázsia maradt le a nagy versengésben, mégha Japán valamelyest igyekszik is felnőni a nagy világversenyekhez.
Még néhány nap és meglátjuk, hogy ki nyeri és ki adja át az aranyozott kupát. Vannak sejtéseim. Úgy gondolom, a hallgatóimnak nemkülönben.
