Egy a magyar nyelvről szóló beszélgetésen Markó Béla azt mondta, amíg az olyan szerkezetek, mint hogy „forwardoltam ezt az emailt”, a magyar nyelv természetének megfelelően működtetik az idegen szavakat, addig ez a nyelv képes lesz megvédeni magát.
Én többnyire már a nyelvvédő fogalomtól is kiütést kapok: a nyelv, mint Nádasdy Ádám és Szilágyi N. Sándor mondja, élő szervezet, a használatban mutatkozik meg, nem kell védeni, mert nem szorul rá. Sebő Ferenc mondta: „A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!” A nyelv is.
Azért olykor én is felkapom a fejem. „Anksziós”, mondta egy ismerősöm valakiről. Azt akarta kifejezni, hogy az illető szorong. Vagy a minap az egyik vendéglőben a magyar pincér azt állította valamiről, hogy „krokáns”, vagyis ropogós. Ám ezekben ugyanaz történik, mint a Markó példamondatában: a nyelv magához hasonlítja az idegen szavakat, s a képzők segítségével egészen magyarosan hangzanak.
Én persze tudnám a kifejezések magyar megfelelőjét, de hát én egész áldott nap a nyelvvel foglalkozom, teszem-veszem, ez a munkaköri leírásom. Ők, akiket emlegetek, más területekről jönnek, más az alapfoglalkozásuk. Mindkét alkalommal elmosolyodtam magamban, de nem akarok úgy viselkedni, mint a kis Illyés Gyulával a tanító, aki kigúnyolta a gyermek kiejtését. A nyelvvédők egy része lenézi azokat, akik nem a megfelelő norma szerint használják a nyelvet, s a lenézés semmilyen kontextusban nem emberi, sőt nem is eredményes pedagógiai módszer.
Magyarul beszélni – ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy a szókincs minden elemének magyarnak kell lennie, elvégre rengeteg idegen származású szó van a nyelvben, csak azokkal éppen az történt, amit kezdetben mondtam: a nyelv hosszú ideje saját természetéhez alakította őket, és már fel se tűnik, hogy az „eke” vagy a „gyümölcs” török, a „polgár” német eredetű, s a példák hosszan folytathatók.
Vagy mit kezdjünk a költőinkkel, akik „hibásan” használják a nyelvet? „Az óriás fölött átmente a vizet” – írja Petőfi a János vitéz-ben. „A hatalmas város, mint zihálva roppant / eleven állat, nyúlt el a homokban” – ez Babits a Jónás könyvé-ben. Nem tudtak volna magyarul? Kötve hiszem.
Kíváncsinak lenni mindig kifizetődőbb, mint ítélkezni. Legyünk kíváncsiak tehát!