A fiatalok már nem tudják és a jelenlegi, nyitott, digitális világban talán nem is érdekli őket, hogy az 1989-es romániai változások után a média volt az, amely a leghamarabb kitört a bezártság és az elszigeteltség fogságából. Az egyetlen hazai tévécsatorna a lehető leggyorsabban átállította és egész naposra bővítette az addig mindössze néhány órára korlátozott műsorát, a rádió gyorsan megszabadult a kötelező és központilag vezérelt hírmondás koloncaitól, az évek óta beszüntetett területi radióadások – közöttük a magyarok is – újból megjelentek az éterben és a nyomtatott kiadványok hihetetlen mértékben megszaporodtak. Az addigi napilapok, folyóiratok fejlécein új nevek sorakoztak, minden intézmény, csoportosulás, tömörülés saját újságot akart megjelentetni, az addig elfojtott vélemények oly erővel törtek a felszínre, hogy a különböző szövegekkel egyre-másra rohamozták meg a nyomdákat, az addig is létező vagy újonnan létrejött szerkesztőségeket.
Ebben az igazi információs robbanásban jelentette meg a múlt század kilencvenes éveinek elején az erdélyi római katolikus egyház a Keresztény Szót. Születésénél az erdélyi magyar irodalom olyan felejthetetlen nevei bábáskodtak, mint Bajor Andor vagy éppen Fodor Sándor.
El kellett telnie néhány esztendőnek, amíg kiderült, hogy a média nincs ingyen, hanem bizony többek között gazdasági vállalkozás, az újságok esetében fizetni kell a nyomdákat, meg kell birkózni nem csupán a megugró papírárakkal, hanem a növekvő terjesztési költségekkel, a piaci viszonyok pedig nemsokára arra is utaltak, hogy az eladott példányszámok nem elegendőek egy-egy szerkesztőség fenntartására.
És ha mindez nem lett volna elég, akkor megjelent a világháló legyőzhetetlen konkurrenciája, a hírek azonnaliak, nem kell a másnapi megjelenésre várni, immár a közösségi oldalakon mindenki tartalomgyártóvá válhat, a számítógépek és más okos eszközök pedig egész egyszerűen félretolták a nyomtatott-, a papíralapú vagy ahogyan ma nevezik, a print újságkészítést. A napilapok és hetilapok vagy a kisebb-nagyobb képernyőkre költöztek, vagy különböző mellékletekkel próbálták megtartani az olvasókat, majd csökkentették a formátumokat, az oldalszámokat, a megjelenéseket, megszüntették a hagyományos szerkesztőségeket, felborultak a szerkesztőségi munka hagyományos folyamatai, annak a nyelvhelyességet és gyakran az ésszerűséget is sújtó minden következményével egyetemben. Csak azok a lapok maradtak talpon, amelyek mögé többletforrásokat is jelentő intézményi és pénzügyi háttér is társult. A Keresztény Szó sem volt kivétel, a kezdeti hetilap havilappá majd negyedévi lappá alakult, néhány szerkesztője mindemellett megjelentette a Vasárnap című katolikus hetilapot és hírportált is kezdett működtetni.
Jómagam gyakran azért mentem ki a csíksomlyói kegytemplomba, hogy önkiszolgáló alapon megvegyem mind a padokra kihelyezett Keresztény Szót, mind a Vasárnapot, mert roppant becsültem, hogy a szerkesztők nem adják fel a klasszikus lapkészítési elveket, tisztelték a magyar nyelvet, nyoma sem volt a mondatok máshol tapasztalható pongyolaságának és ugyancsak elszomorított, amikor egyik napról a másikra megszüntették az állásaikat.
Az erdélyi magyar újságírók manapság különös, kettős helyzetben élnek. Közösségükért munkálkodó, közszolgálatot végző értelmiséginek tartják magukat, de amikor lesújt a pénzügyi pöröly, akkor rájöhetnek, hogy egyszerű, bármikor elbocsátható munkavállalóknak tekintik őket.
És nem a kolozsvári kollégák az elsők és nem is az utolsók. Ezért jó, ha mellettük vagyunk. Amíg még létezik ez a szakma és nem a mesterséges intelligencia csukja be mögöttünk az ajtót.