Utazások után két napig nem vagyok jó semmire.
Most voltam a Költői versengés XV. kiadásán. Ezt a versenyt a Romániai Írók Szövetsége szervezi mindig máshol, az idén a görögországi Platamonas-ban. Autóbusszal mentünk oda, és először Craiova felé kellett kanyarodnunk, mert a Giurgiu-i híd valami miatt le volt zárva. Visszafelé aztán jöhettünk ott is, akkor csak 12 órát tartott az út 14 helyett.
Úgy látszik, én mindkét utat most pihenem ki – pénteken értem haza. Két napig jajgatok, fáj a térdem és mintha álomkóros lennék. Hálistennek négy szobánk van, külön alhatom tehát, mert éjszaka annyit forgolódom és jajgatok, hogy valóságos csoda lenne, ha Ema nem ébredne fel.
Soha nem voltam egy nagy sportember, amíg Kolozsváron és Zilahon éltem, heti kétszer mégis fociztam. Ám Marosvásárhely ilyen szempontból sem érintett kellemesen: ott nem találtam olyan csapatot, amely egyszerűen a foci öröméért focizott volna, így hát már vagy tíz éve nem játszottam – az a kevés rugalmasságom is odalett, ami esetleg megvolt valamikor.
A tengerparton persze jobban viseltem az út fáradalmait, mint itthon. Ott beletámolyogtam a tengerbe, az pedig mindig meg tudja vigasztalni az embert. Itt, Bukarestben, már jóval nagyobb kihívás gondtalanul pihenni. Nem beszélve arról, hogy a pihenéssel is kifáraszthatod magad: amikor tegnap Ema felajánlotta, menjünk ki a Herăstrău-ba, kapva kaptam az ötleten, különben egész nap jobbról balra hengeredtem volna, s kattintgatom a távirányítót, holott tudom, hogy már mindent láttam, ugyanis folyton ismétlik a filmeket.
Valószínűleg lelki oka is lehet az egésznek: nemrég állás nélkül maradtam, és már azzal is kifárasztottam magam, hogy szüntelenül azon tűnődtem, hogyan oldhatnám meg a problémát, holott sehogy sem oldhatom meg, mert nem vehetem fel magamat magamhoz. De a gép az agyban, mint Kosztolányi mondja, csak jár és jár, hiába tudja az ember, hogy hiába emészti magát.
Lassan azért magamhoz térek, de tanulságként megmarad, amit megéltem. Legközelebb majd alaposabban edzek egy ilyen hosszú út előtt.