Már több, mint harminc éve csodálom Nemes Nagy Ágnes esszéművészetét. Ahogy „oda tud tenni” egy alakot vagy egy verset, az egészen elképesztő. Valójában újraalkotja mindkettőt: Ottlikot és Örleyt például egy szép szövegében, vagy Babits verseit A hegyi költő című könyvben.
Az benne a varázslatos, hogy mindent elmond róluk, de soha nem arrogánsan vagy érthetetlenül. Pedagógiai az ars poeticája: nem azt állítja, hogy csak ő tudja, hanem el akarja magyarázni, hogy ő hogyan gondolja, és miért. Megemlíti, hogy személyes kedvence, noha soha nem találkozott vele, de ezt nem arra használja, hogy kizárja az olvasót, hanem arra, hogy bevonja.
Az a Babits, akit így megismerünk, jóval gazdagabb, mint akivel a tankönyvekben vagy máshol találkozunk: nemcsak az derül ki róla, hogy háborúellenes, hanem az is, hogy ugyan miért az. Meg hogy hogyan az, milyen verseket írt a háború alatt, és ezekben mi a legfontosabb.
Mint a jó tanár: az ember teljesen rábízza magát, mert érzi, hogy megbízhat benne. Babits pedig szép csendesen nagyon naggyá növekszik, jóval jelentősebbé, mint amilyennek esetleg tartottuk, fontosabbá Adynál is. Egyrészt folyamatosan képzett okossága, másrészt soha nem cserbenhagyott és megtagadott erkölcsisége miatt. Nemes Nagy úgy ír mindkettőről, hogy az ember csak csodálni tudja őket Babits-csal együtt.
És közben mindössze néhány verset emel ki, holott persze az egész életművet nagyra tartja. De nem nyom agyon azzal, hogy minden sorról áradozni kezd: kiválaszt néhány remekművet, mint amilyen a Jónás könyve, és velük foglalkozik, őket elemzi részletesebben.
Olyan viszony ez, mint amikor Arany ír a Bánk bán-ról vagy Vas István Radnótiról: két nagy alkotó nézi egymást a tükörben, mindkettő magáról is sokat elmond, miközben a másikról beszél. Nemes Nagy a mesterének tartotta Babitsot, azért hajtott fejet előtte egy egész könyvben. Az ilyen főhajtások pedig mintaszerűek. Csodálni sem lehet ám akárhogy, nem is érdemes.