A 116 éve született és 35 éve elhunyt Tatay Sándor az egyik kedvenc íróm volt gyerekkoromban. Főleg a Puskák és galambok című könyve, amelyben fiúk bandáznak szerteszét, de a Kököjszi és Bobojsza is, mindkettőt többször olvastam, és Opál Berci vagy Mátis Zoli máig megmaradt az emlékeimben, mint már ebben a rovatban is beszéltem róla.
Ezek a könyvek vittek kifelé a heroizmusból és a mesevilágból, befelé a realitásba. Mert hát végül is a Csipike is remek könyv, meg a Tom Sawyer kalandjai is, de az egyik annyira nyilvánvalóan mese, hogy az senki olvasni tudó gyermek számára nem lehet más, a másik pedig Amerika, egy ismeretlen világ. Tatay kötetei gyermekeknek is szóltak, de egy ismerős világból is, már csak azért is, mert a gyerekek neve nem Finn vagy Tom volt, hanem Berci meg Zoli, és azzal a kommunizmussal játszadoztak, amelyben mi éltünk. Mátis Zoli még pofot is kap az apjától, a sikeres ügyvédtől, mert vitatkozni mer vele az emberek jogairól és a kizsákmányolásról.
Sok-sok év telt el, amíg Szántó Piroskánál, a Vasnéni című esszében, nyomát találtam Tataynak, az embernek, vagyis inkább a feleségének, aki olyan jól főz, hogy az elbeszélő fél, mit fog szólni az ő főztjéhez. Hát ebből nem sokat tanultam vagy tudtam meg arról, aki először és örökre magyarázta el nekem a szereplői révén, hogy az akarat nem más, mint krémes tésztát bámulni, de nem kóstolni meg, ha kiszárad a szád vagy ha megfájul a könyököd, akkor sem.
Olyan jól urbánusok voltak ezek a könyvek. Mórát szerettem, de annyira városi gyerek voltam, hogy a tyúkkal meg a rókával, a szóló szőlővel nem tudtam közelebbi barátságba kerülni, még ha élveztem is a Csilicsali Csalavári Csalavér-t. Annak ellenére viszont, hogy mindig is magányos kölyök voltam, a Puskák és galambok-at nagyon szerettem.
Később még a sznobéria is belopakodott a szobámba, amikor kiderült, hogy Tatay bizonyára remek író, de még a felnőttek is a Kinizsi Pál-t tartják számon tőle, semmi komolyabbat. Ez a kisebbségi neveltetésből származott belém, a komolyságnak ez a feltétlen tisztelete, sőt mércéje. Azóta visszataláltam a magam útjára, és azt gondolom róla, amit Kosztolányi: „mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek”.
Tatay Sándor jó író. Hogy miről ír, az már csak az után számít, hogy ebben megegyeztünk.