Április 29-e különleges nap, hiszen ma ünnepeljük a tánc világnapját. A nemzetközi táncnap hivatalosan 1982 óta létezik, amikor az UNESCO Nemzetközi Táncbizottsága kihirdette a tánc ünnepét. A dátumot Jean-Georges Noverre, a modern balett atyja születésnapja ihlette, aki 1727. április 29-én született.
Az idei év alkalmán azonban mégsem Noverre-re emlékezünk, hanem a magyar tánckultúra jelentős személyiségét méltatjuk: az április 27-én, hétfőn kora reggel elhunyt Sebő Ferenc előadóművészt, zeneszerzőt, a táncházmozgalom egyik elindítóját.
Sebő Ferenc 1947. február 10-én született egy katonatiszt fiaként, aki 1944 őszén csapatával három hétig védelmezte a Gyimesi-szorost a hatalmas túlerőben lévő szovjetek ellen.
Még egyetemista volt a Budapesti Műszaki Egyetem építészmérnöki karán, amikor a rádióban Sárosi Bálint népzenei sorozatában meghallotta a széki zenét. Érdeklődése az autentikus hangszerek, a brácsa, a citera és a tekerőlant felé fordult, majd a Martin György néprajzkutatónál hallott népzenei felvételek hatására a gyűjtésbe is bekapcsolódott. Tímár Sándor koreográfus megkeresésére lett a Bartók Táncegyüttes zenei vezetője, ahol a néptáncokat is tanulmányozták. A Sebő együttes volt az országos mozgalommá szerveződött táncház úttörője. Halmos Bélával tanították a zenészeket is. A Kassák Klubban igazi klubélet folyt meghívott művészekkel, kiállításokat, beszélgetéseket rendeztek, nyári táborokat szerveztek és a magyar táncházmódszer 2011-ben az UNESCO szellemi kulturális örökség listájára is felkerült.
1991-től a Magyar Televízióban az ő szerkesztésében kerültek adásba a népzenei és régizenei témájú műsorok. 1996 és 2001 között az Állami Népi Együttes művészeti vezetője, a 2002. évi alapítástól 2011-ig a Hagyományok Házának szakmai igazgatója volt. A Fölszállott a páva című televíziós népzenei és néptáncos tehetségkutató zsűrijének elnökeként is tevékenykedett, önálló rádióműsort is jegyzett Népzene-Sebő címmel.
Megkapó őszinteséggel beszélt a hagyományőrzésről az Új Ember című lap számára készült interjúban. Arra a kérdésre, hogy léteznek-e ma is zenei hagyományt őrző közösségek, ezt válaszolta: „Ilyenek soha nem is voltak, senki nem „őrizte” a zenei hagyományt – őrizni a rabokat szokták, a zenét pedig használni, művelni, játszani. Az életmód felbomlásával azonban megszűntek a megtartó közösségek is, ahogy a kultúrájuk is átalakult. Ha biblikus képet kellene keresnem a helyzethez, Noé bárkája jut eszembe. Özönvíz a globalitás, mely ugyan új távlatokat nyit, de szükség van a túléléshez a múltból átmenekíteni bizonyos értékeket, módszereket, stratégiákat. A sok felesleg mellett rengeteg olyan dolgot látok az emberiség múltjában, mely hasznos, értékes és továbbörökítendő, és fel kell vinnünk a bárkára. Ezt értem hagyománymentésen.”
A táncban a kimondhatatlan mondatok közlésének a közegét látta: „A táncban meg lehetett ismerni a másikat fizikai valóságában, életre szóló döntések formálódtak a parketten. Az ének, a költészet, a zene pedig olyan intim húrokat pendít meg, melyeket nem illene beszéddel közölni. Ha az emberben feszültség gyűlik fel, azt ki kell adni, és nem mindegy milyen formában. (…) A táncház kisközösség volt élő zenével, parkettal, tánccal, élményekkel és színpaddal. Ám a faluhelyen sem kimondottan táncolni jöttek össze, hanem találkozni. A táncház lehetőség volt a két nem ismerkedésére, barátok összejövetelére, azonos érdeklődésű emberek szórakozására, melyeknek a tánc volt a közös nyelve.”
A tánc világnapján Sebő Ferencre emlékezünk, örökségét felpakoljuk értékeink Noé bárkájára.