Megrendülten értesültünk arról, hogy életének 72. évében, 2026. április 21-én Kisbácsban elhunyt Majtényi Ildikó, a Bukaresti Rádió hosszú időn át meghatározó munkatársa.
1954. március 13-án született Bukarestben, Majtényi Erik költő, író, szerkesztő, műfordító lányaként. Majtényi Ildikó életútja szorosan összefonódott a romániai magyar rádiózással: 1975 és 2005 között, három évtizeden át dolgozott a Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségében.
Pályáját a rendszerváltás előtti években a szerkesztőség titkárságán kezdte, majd 1990 után szerkesztőként teljesedett ki. Nevéhez fűződik a Szombati fórum című, szombatonként jelentkező egyórás műsor, amelynek szerkesztőjeként rangos külső munkatársakat vont be a közös gondolkodásba. Olyan ismert alkotók és közírók működtek közre adásaiban, mint Halász Anna, Szász János, Fodor Sándor vagy Lászlóffy Aladár – a „nagy öregek” nemzedékének képviselői.
Majtényi Ildikó kezdeményezte A hét verse című rovatot is, amely éveken át gazdagította a műsorkínálatot, és fontos szerepet játszott a magyar irodalom népszerűsítésében. Szerkesztői munkáját alaposság, igényesség és elhivatottság jellemezte. Műsorai számára jelentős értékű hangzó archívumot, úgynevezett „aranyfonotékát” hozott létre, megőrizve számos fontos megszólalást és kulturális pillanatot.
Kollégái csendes, következetes, a tartalom iránt mélyen elkötelezett szakemberként emlékeznek rá, aki a háttérben dolgozva is maradandót alkotott. Majtényi Ildikó munkássága a romániai magyar rádiózás értékes fejezete marad. Emlékét kegyelettel megőrizzük.
Nyugodjon békében.
2015-ben, a Bukaresti Rádió fennállásának 70. évfordulója alkalmából készült Majtényi Ildikóval interjú, amelyben pályájáról és a rádiós munka kulisszatitkairól vall. Hallgassák meg.
– Majtényi Ildikóval beszélgetek. Szervusz, Kuki! Mikor kerültél a Bukaresti Rádió szerkesztőségébe?
– Szervusz. Azt hiszem, hogy 1975-ben. Tehát tíz évvel korábban, mint Ági. (Majtényi Ágnes, a Bukaresti Rádió egykori főszerkesztője, aki 2021. december 31-én hunyt el Ákosfalván – a szerk. megj.).
– Először mivel foglalkoztál?
– Hála Istennek titkársággal inkább, mert hát mivel lehetett akkor foglalkozni. Többnyire muszáj adások voltak. Volt egy-két apróbb interjú, amit megcsináltam, de azok olyan színes, semmiségek voltak. Nem is tudom, voltak-e hallgatóink.
– Voltak. Mi hallgattuk Csíkszeredában annak idején a Bukaresti Rádiót délután háromtól négyig. Téged a hallgatók a szombati műsoraidról ismernek. A nap jegyzetét te hoztad be a műsorba, azóta is létezik. És hozzád kötődik A hét verse is, ez a rovat már nincs meg. Mesélnél az adásaidról, hogy álltál hozzá, mi volt a célod velük?
– Én szerencsésnek éreztem és érzem magam, hogy a szombati adásokat vállalhattam. Igaz, hogy szombatonként dolgoztam, ám az adásidő miatt valószínűleg többen is hallgathatták a háromórai kezdés miatt. Ezt a visszajelzésekből következtettem. Így hát egy laza, semmitmondó, fura hírecskékből álló adásból lett a szombati fórum. Állandó munkatársai voltak Halász Anna, Szász János és Lászlóffy Aladár. Idézőjelben a nagy öregeknek nevezném őket. Ne felejtsem ki Fodor Sándort sem, de hát ő nem szombatonként volt, azt hiszem ő a szerdai jegyzetíró volt. Voltak mások is, például Gáspárik Atilla, akivel év végeken próbálkoztunk kabarékkal, azon kívül amúgy a forumba illő gondolatokkal, véleményekkel jelentkezett szombatonként az elején. Megtisztelő volt együttműködni ezekkel a munkatársakkal. Óriási, műveltségű, különleges személyiségek voltak. Ezek a nagy öregek mindig is a sajtóban dolgoztak, és 1989-ben már nem voltak nagyon fiatalok, amikor végre szabadon mondhatták el véleményüket. Talán ezért voltak igen jók, mert egy drasztikus cenzúra alatt lettek azokká, akik lettek ezek a jó tóllú emberek, majd egyszerre ott volt a teljes szólásszabadság.
– Gyere, beszéljünk egyenként róluk, ki volt Halász Anna, mert szerintem most már nagyon kevesen ismerik.
– Újságíróként kezdte, nagyváradi volt, eljött Bukaresbe, aztán ő is menekült a színházba a napi politika elől. És hála Istennek sikerült ez neki, színikritikus lett.
– Szász János?
– Nem kell nekem bemutatnom. Rengeteg könyve jelent meg. Szintén azokban az 1989 előtti években egy ilyen szabadabb műfaja volt A Hétben a naplójegyzetei, ha jól emlékszem. A hétnek az utolsó oldalán volt. Egyébként Halász Anikó is A Hétnél dolgozott.
– Mondod, hogy a nagy öregek, de ti barátok voltatok, ők el sem vállalták volna ezt a munkát, ha nem lett volna köztetek meg az a barátság?
– Szerintem vállalták volna, mert mondanivalójuk volt, amit évekig nem tudtak elmondani, és akkoriban, ‘89 után mindenki mindenhez hozzászólt, és nekik komoly véleményük is volt. És hát miért ne jusson el a hallgatókhoz, olvasókhoz, a sajtó, a magyar írott sajtó már alig volt. Szerintem vállalták volna. Jó, persze, így még jobb volt. Nem akarok dicsekedni, meg is harcoltam értük.
– Ki is jártál Szász Jánoshoz, mert ő nem tudott már bejönni a szerkesztőségbe. A jegyzeteit sokszor rögzítetted.
– Igen, mert idős emberek voltak már, és hát ragaszkodtam hozzájuk, nem csak ők a fórumhoz. Jó, ez a legkevesebb azért, hogy egy jó adás kikerekedjen belőle. És gondolom, jó adások voltak, mert tényleg sok visszajelzés volt. Halász Anna kapta a legtöbb levelet a szerkesztőségbe. Még névnapjára is felköszöntötték. Telefonon is keresték. Nagyon szerették, és volt is mit szeretni.
– A hét verse volt a másik rovatod. Mi vezérelt, amikor ez az ötlet megfogalmazódott benned?
– Nehéz kérdés, mert nem emlékszem pontosan. Talán azért, mert szeretem a verseket. És miért ne szerettesse meg az ember mással is esetleg. És mert jó verseink voltak, olyan beleillőnek találtam. Jól elválasztott valamit, nem kellett mindig slágereket beékelni, bár azok is kellettek, de jól jöttek a versek. Volt sok megzenésített versünk is, nem tudom mennyire kedvelték. Azóta csak egy ember mondta nekem, hogy hiányolja a verseket az adásból és általában a sajtóból, de gondolom egyedül van.
– Másik nagy érdemed az Aranyszalagtár. Állandóan gyűjtögetted és félretetted az értékesebb hanganyagokat.
– Igen, mert érdekeltek. Voltak akkoriban is már akkora nevek, még az átkosból is, amelyeket nem szabad elfelejteni, nem szabad eldobni.
– Kuki, neked mit jelentett a rádió?
– Körülbelül tizenöt év volt 1989 előtt és ugyancsak tizenöt év ‘89 után. Hát az első tizenötről ne beszéljünk. Az egy munkahely volt. Azután számomra főleg nagyon érdekes volt. Szerencsém volt, hogy ezekkel az emberekkel dolgozhattam, és láttam ezt a vulkánkitörést, ahhoz hasonlítanám ma. Akkoriban nem fogtam fel, csak azt akartam, hogy mások is hallják. És aztán láttam, hogy érdekli az embereket, akkor persze, hogy ragaszkodik az ember ahhoz, hogy ez menjen minél tovább. Hálás munka volt számomra, én is sokat tanultam. Furcsa, de érdekes is volt az áttérés a modern technikára, a számítógépekre. Olyan írógépeken dolgoztunk azelőtt, hogy azok most már múzeumba kerülhetnének.
– Egyébként engem te tanítottál meg ollóval hanganyagot vágni szalagon. Neked volt türelmed erre.
– Igen. Én szerettem ollóval és számítógéppel is dolgozni.
– Hallgatsz-e mostanában rádiót és főleg minket?
– Itt nehezen hallgathatunk, mert Marosvásárhely környékén nem lehet jól hallani a Bukaresti Rádiót.
– Igen, elvették a frekvenciánkat.
– Panaszkodnak is.
– Mi is, és nem adják vissza.
– Ez elég baj. Engedtétek. Mi azért ott megharcoltunk mindenért, volt például olyan Száz János-jegyzet, amelyért nagyon komolyan meg kellett harcolnom. Volt egy rövid periódus, amikor más volt a főszerkesztő, és szinte cenzúráról beszélhetünk akkoriban, ezért kellett megharcolni. Mondtam, hogy nélküle adást nem csinálok, és aznap nem lesz adás.
– Igen, akkor ilyen harcosabb időszak volt Meg lehetett valamiért harcolni.
– Harcolni mindig lehet, csak meg kell tanulja az ember. Talán az érdeklődés nincs meg. 89 előtt is lehetett harcolni, persze nem akkora sikerrel. Mindig lehetett harcolni, csak akarni kell.
Kérdezett: Darvas Enikő