Minap jutott eszembe egy nézőtéri jelenet. Még óvodások voltak a gyermekeim, s az óvónénik – vagy talán a szülők – mesélték, hogy korábban, egy bábelőadás alkalmával – éppen a Piroska és a farkas mesét játszották – a közönség soraiból megszólalt egy fiúcska, beleélve magát a történésekbe: ne parázz, Piroska, rúgd ülepen a farkast! Az idézet nem szó szerinti, ugyanis a parázás ’becsokizás’ szinonimáját használta közkeletű népies formájában, s az ülepet ugyancsak népies megnevezéssel illette. Erre fel megkaptam a felkérést, hogy beszéljek Para István szovátai karikatúra-kiállításának megnyitóján. Mit mondjak? Beparáztam. A szlengszótár szerint pedig ez annyit tesz, mint félni, tartani valamitől. Para, parázni szavunk a paranoiából jön, ami nem más, mint „téves eszmékkel, mániákkal, érzéki csalódásokkal és emlékezeti zavarokkal járó, ismeretlen okú elmebaj”. Úgy is ismerjük, mint üldözési mánia.
De hadd beszéljek inkább Para Pistáról, aki – merem állítani, hogy a Hargita Népe olvasói és internetes változatának fogyasztói körében a legnépszerűbb para. Attól paráznak a népek, hogy vajon megjelent-e a napi Para… Paráról annyit tudni hitelt érdemlő információk szerint – ő maga mondta! –, hogy rendkívül fiatalon született 1962-ben. Gyergyószentmiklóson szokta a környezetet, no meg a környezet szokta őt. Művészi hajlamait, rajztehetségét az iskolapad asztallapján kezdte kiélni és kibontakoztatni, s lévén, hogy akkoriban a kabinetrendszernek nevezett népvándorlásos oktatás dívott, nagyon sok iskolatársának szerzett általuk művészi élményt és derűs perceket. De éles társadalomkritikaként értelmezte ezeket az alkotásokat a hatalmat megtestesítő pedagógus, az alkotót pedig nyakleves formájában retorzió érte, kiegészítő büntetésként pedig cigipénzéből smirglipapírt kellett vásároljon és önkezűleg kellett eltávolítsa műveit az asztallapról. Ez az asztallap-motívum azonban visszatérő elem életében és munkásságában, hisz mióta van rá lehetősége, valami elektronikus asztallapon rajzol valamiféle elektronikus irónnal.
Első karikatúrái a Tromf című, önmagát független országos szatirikus lapként meghatározó periodikában láttak napvilágot. A D. Kiss János által Csíkszeredában szerkesztett lap egyébként 1990. február 9. és 1993 májusa között jelent meg, mindösszesen 139. lapszáma készült. Amúgy, hogy Para Pistát idézzem, a ’89 utáni lökdösődés után több mint 50 periodikának rajzolt, de ezek 90 százaléka csődbe is ment. Remélem, nem miattam – mondta egy interjúban. A lap megszűnése utáni esztendőben kopogtatott be a Hargita Népe szerkesztőségébe, felajánlva rajzait, Borbély László főszerkesztő készségesen rábólintott, s egy ideig Orendi Évával felváltva rajzolták a napi karikatúrát, később már egyedül vitte a rovatot. S teszi ezt bő harminckét éve, évente mintegy 270 rajzot – időnként többet is – készítve a lapnak.
A napi rajzolás – ő maga firkálásnak nevezi – amolyan kényszer számára. Mint vallja, szerinte „nemcsak a jégkorszakok térnek vissza periodikusan, hanem a sötét középkor is. Elhülyülő világunkban bizony kevésbé érzi magát szerencsétlennek az ember, ha nevetéssel vértezi fel magát, és nem vesz semmit túl komolyan”. S noha közhely, Para egyetlen dolgot vesz komolyan: a karikatúrában megtestesülő viccet. „Igazából sohasem akartam egyebet, mint derűt lopni az állandóan sötét ruhákban mászkáló emberek szívébe” – mondta egy alkalommal.
Para szerint a karikatúra orvosság. Megint őt mint klasszikust idézem: „Az emberek levertek, kedvetlenek az őket érő sok negatív hatás miatt, úgymint hitvány politikai elit, pancser országvezetés, mérhetetlen korrupció, erősödő nacionalizmus, a félvállról vett globális felmelegedés stb., hosszasan folytathatnám a felsorolást. Itt jön képbe az én munkám. Naponta találkoznak karikatúráimmal, és ha akár rövid időre is, de feledtetik a gondokat, egy kis derűt, jókedvet lopnak a szívükbe, megtörik a nyomást.”
Para nemcsak poénjaival, hanem alakjaival és gondosan megmunkált háttereivel is szórakoztat: kajla fülek, fallikus orrok, gömbölyű női ülepet idéző tájképek a falon, emberi érzéseket közvetítő állatok a leglehetetlenebb helyeken.
Para bízik a karikatúra jövőjében, még akkor is, ha az emberek olykor elfelejtik, hogy szeretnek nevetni. A karikaturista szerint „leginkább azon, hogy nem önmagukra ismernek a görbe tükörben, hanem másokra”.
Nézzük tehát figyelmesen Para karikatúráit, derüljünk rajtuk és önmagunkon. És okuljunk is belőlük, ne csak passzív szemlélők legyünk. Merítsünk belőlük bátorságot, éljük meg biztatásként, miként a bábjátékban Piroska, akit arra biztattak a nézőtérről, hogy ne parázzon, hanem rúgja ülepen a farkast!
Fogyasszunk tehát Parát a para ellen, azaz Parázzunk, hogy ne parázzunk!