Választások voltak Magyarországon. Lettek győztesek és lettek vesztesek. Eufórikus öröm az egyik, szomorúság, letört hangulat a másik oldalon, legalábbis a választások utáni első napokban. Ugyanakkor a győztes térfélen lassan lehiggadnak a kedélyek, amennyiben tudatosul, mekkora súlyú felelősséget jelent a mindennapokban a kormányzás, a vesztes oldalon pedig a felocsúdás, egy valamikori visszatérés dacos reménye. Hitbéli elköteleződések, érdekek, egyéni boldogulásokkal kapcsolatos remények mind közrejátszanak abban, ki hogyan viseli el saját eredményét.
A politikai elemzők ezekben a napokban folyamatosan boncolgatják a siker és a sikertelenség okait, de a magyarországi konkrét eseményeken túl számos bölcs mondás jut eszünkbe a választások, erőpróbák örökérvényű titkait illetően. Vannak, akik végig hűségesek maradnak meggyőződésükhöz, ahogy Leonardo Da Vinci írta egyszer: „Ha kiválasztottál magadnak egy csillagot, arról nehezen veszed le tekinteted”. Jean-Paul Sartre szerint minden választás egyben valaminek az elutasítása is. Libba Bray amerikai írónő úgy véli: nem létezik biztos választás, csak másféle. És van egy általános bölcsesség, amely szerint „amikor nyerő szériában vagy, akkor vagy a legsebezhetőbb, nem a vereségtől kell félni, hanem az elbizakodottságtól”.
Ezernyi tanulságot lehet tehát levonni egy-egy parlamenti választásból, de annak mindenképpen örülhetünk, hogy nem fegyverropogások közepette, hanem békés voksolások eredményeként tudtuk meg, ki vegye kezébe az ország kormányrúdját. Viszont akár békés, akár véres úton zajlik le a megméretés, a legfontosabb szempont az, hogy egy győztes miként viszonyul a továbbiakban a veszteshez.
A legrosszabb példaként maradt fent az ismert ókori történelmi szállóige, amely így hangzik: „Jaj a legyőzötteknek”. Ez a kijelentés Brennus gall vezértől származik, aki az i. e. 390-es alliai csata után mondta ezt, amikor a rómaiak a váltságdíj súlya miatt panaszkodtak. Khartágót porig rombolták a rómaiak, lakóit rabszolgasorba taszították, földjét a legenda szerint felszántották, sóval hintették be.
De számos példa van arra is, hogy a diadalmat arató nem akarta a végletekig megalázni, megsemmisíteni a leigázottakat. Nagy Sándor, miután legyőzte a Perzsa Birodalmat, nem rombolta le teljesen a rendszert, sok perzsa tisztviselőt megtartott. Ez meglepően modern gondolkodás volt abban az időben. Szaladin muszlim hadvezér azt követően, hogy 1187-ben visszafoglalta Jeruzsálemet a keresztesektől, még az európaiak körében is tiszteletet vívott ki az ellenséggel szembeni lovagias és méltányos bánásmódjával. Dzsingisz kán – bár általában kegyetlen hódítóként ismert – vallási toleranciát biztosított a birodalomban, a tehetséges embereket (akár az ellenségei közül is) beemelte a vezetésbe. Julius Caesar gyakran megkegyelmezett legyőzött ellenfeleinek (ez volt a clementia), több korábbi ellenségét később hivatalba is emelte. Más kérdés, hogy néhány ilyen „megkegyelmezett” ember később maga is belemártotta tőrét a megkegyelmezője testébe.
Az Egyesült Államok a második világháború után nem alázta meg a legyőzött Németországot és más európai országokat, hanem hatalmas gazdasági segítséget nyújtott nekik a Marshall-terv meghirdetésével. A tengerentúli győztes hatalom a háború után megszállta ugyan Japánt, de nem rombolta le teljesen a politikai rendszert, Hirohito császár a helyén maradhatott, igaz, csak szimbolikus szerepben. A Dél-Afrikai Köztársaságban a színesbőrűek vezetője, Nelson Mandela hatalomra kerülése után nem bosszút, hanem megbékélést keresett, elkerülve ezzel a polgárháborút.
A győztes felismerheti, hogy a megalázás hosszú távon újabb konfliktushoz vezet, a stabilitás és együttműködés többet ér, mint a bosszú. Ha a győztes kezet nyújt, azáltal integrálni próbál, a stabilitást, a gazdasági fejlődést és a tartós békét segíti elő, ha ezt nem teszi, csak tovább gerjeszti a vesztes revánsvágyát. Az effajta pragmatikus nagylelkűség persze csak akkor működik jól, ha a vesztes elfogadja az új rendet, a győztes elég erős marad, és van közös jövőkép. Nem működik viszont akkor, ha a vesztes csak időt nyer, ha fennmarad a mély ideológiai gyűlölet, és a rendszer továbbra is ingatag marad.